Ma reggel a Livingroom ismét üres volt. Arra vártam, hogy
legalább a szatmári társulat itt marad beszélgetni, és kialakulhat egy jobb,
oda-vissza (alkotó–befogadó) beszélgetés. Ezt a jobbat most arra értem, hogy
sajnos alig volt olyan alkalom, ahol nem csupán magunk voltunk. Szerettem volna
hallani Kányádi Szilárdot (Kopjáss István) és Sándor Annát (Lina, a felesége)
nyilatkozni a Rokonok című előadásban tapasztalt munkafolyamatról, szerettem
volna megosztani velük az előadás kapcsán bennem felmerült hiányérzeteket, de
sajnos nem volt erre lehetőségem.
A társulatot Benedek Zsolt dramaturg és Balogh Attila
rendező képviselte, akik jelenleg Szatmáron munkálkodnak. Elmondták, hogy
október negyedikétől a Harag György társulat alapításának hatvanadik
évfordulóját rendezvénysorozattal ünneplik. A társulat jelenlegi helyzetére
rákérdezve nyitotta meg a beszélgetést Köllő Katalin. Az alkotók elmondták,
újítás folyik Szatmáron. Jelenleg restaurálják a színházépületet, a művelődési
központba való átköltözés pedig nehézséget okoz, mert a nézők megtartására
erősebben kell koncentrálniuk. Másféle nyitásról is beszéltek: egyfajta újító
szellem bevezetéséről, ezzel egyidőben a hagyományos polgári színjátszás
felfrissítéséről és megtartásáról. Ezt a két dolgot össze kell egyeztetni, mert
a közönségnek mindkettőre szüksége van. Az újabb stílus kamaraelőadások,
stúdióelőadások formájában van jelen (jelenleg Antigoné készül, nem pontos
Szophoklész-fordítás, hanem átirat alapján), a Rokonok jellegű produkciók pedig
nagytermiek maradnak.
Kata feltette a kérdést, hogy vajon a közönségnek van-e
olyasmire igénye, amit ők mint rendező–dramaturg páros képviselnek? Benedek
Zsolt szerint a fiatal generáció jól fogadja az új színházi formákat, tehát nem
pusztába kiáltott szó a próbálkozásuk. Kérdőíves felmérést is végeztek, hogy
milyen előadást szeret a közönség: Nagybánya a komolyat (még mindig átjár oda
Szatmár vendégszerepelni), sikere van ott az ún. drámai vonalnak. Szatmár
viszont a szórakoztatóbb produkciókat szereti, de ott is megél az új forma
(Csíki Zsolt rendező Schwajda György Himnusz című darabját vitte színre a
színház Ács Alajos stúdiótermében), abban az esetben, ha létezik mellette sok
más választási lehetőség. Balogh Attila
örül ennek a műhelymunkának, ami két-három éve kezdődött. Miniévadokat
szerveztek sok közönségtalálkozóval. Örültek annak, hogy a közönség tagjai
elmondták, hogy például tíz éve miért nem járnak színházba. Mert nem elégítette
ki igényeiket, nem érdekli őket a sztárszínészeket ünneplő öltönyös
színházbajárás. Legsikeresebb előadásnak A nyugati világ bajnokát tartják, mely
„szűz szemnek” talán sok, ezért is keresik azt a megoldást, amivel ezeket a
produkciókat a közönségnek fel lehet vezetni (például iskolákba elmenni, és
beszélni a színházról).
Jó kérdés, hogy egy társulaton belül összeegyeztethető-e
ez a két vonal. Babarczy László esetében ez működik, jelentette ki Balogh
Attila, akinek osztályfőnöke volt a Rokonok rendezője. Elmondta, hogy Babarczy
mindig nagyon jó volt abban, ahogy meglátta a tehetségeket, nagyon jó
színészpedagógus, és jó színházvezető. Ahol ő jelen van, ott a dolgok „maguktól
rendbe kerülnek”. Mindenkihez megtalálja az utat, ezért mindenkivel másképp
beszél. Kerüli a kényelmetlenséget, összeeegyezteti a fiatal–nem fiatal
generációt.
Úgy gondolom, hogy a beszélgetés lényege, a Rokonokról
való párbeszéd elsikkadt ebben a találkozóban. Nyilvánvaló, az alkotók
jelenléte nélkül senki sem osztja könnyű szívvel a problémákat. Köllő Kata
észrevétele elindított egy rövid beszélgetést: „azt látom, hogy van egy nagyon
érdekes, lecsupaszított tér, jó
megoldások az átdíszletezésre, van egy aktuális világa az előadásnak, és van rá
próbálkozás, hogy ez találkozzon velünk, de mégsem éreztem működőképesnek sok
helyen”. Benedek Zsolt szerint a
magyarországi és erdélyi színjátszás között van egy szakadék. Babarczy színháza
szövegcentrikus, intellektusra alapozó színház. Bocsárdi László például sokkal
inkább irracionális, artisztikusabb megoldásokat keres. Kolozsi Borsos Gábor
színész szerint az előadást folyamatosan megszakító átdíszletezés ölte meg az
élményt. Több volt a sötétben tapogatózás, mint amennyit az adott jelenetek
elbírtak volna. A felvezető kórusének viszont jó impulzust hagy az emberben,
szólt hozzá Kata, de aztán az is a levegőben marad, mindenki megfeledkezik
róla.
A beszélgetésen résztvevők nagy része egyetértett abban
(kivéve engem, aki e sorokat írom), hogy a színészi játéknak voltak nagyon
őszinte pillanatai. Például a vörös szőnyegen való találkozás, a családról
szóló jelenetek. A rendező elfogadtat egy jó konvenciót, amit nem visz tovább.
Elhiteti velünk például egy szimbolikus díszlettel, hogy benne vagyunk a
játékban, de aztán nem bízik bennünk, és behozza a lépcsőt, az asztalt, a
széket. Hegyi Réka kijelentette, nincs türelme ehhez a fajta előadáshoz, hisz
nem történik semmi a színpadon, hiányzik az előadásból a ritmus, a frissesség.
A produkció Zsehránszky István újságíró számára sem hozott újat. „Azért még nem
kell színházba menni, hogy napjaink aktuális szereplőit megtaláljuk. Lerágott
csont ez a színházban. A házaspár jelenetei viszont igazak voltak, mert többet
nyújtottak napi aktualitásnál, helyzetekbe hozták egymást.”
Köllő Kata számára Sándor Anna figurája kellemes
meglepetés volt, a színész érzékelte a Lina-szerep lényegét. Jegyzeteim mögül
kiszólva én (Szabó Réka) ennek ellentétét állítottam, a figurák
kidolgozatlanságát (például a főszereplőnk személyiségének összeomlása abszolút
súlytalan marad), a viszonyok elnagyoltságát (a magát adó szerelmi háromszög
tragédiáját hiányoltam). Balogh Attila hozzátette, hogy azt az érettséget,
amivel a műben Lina rendelkezik, nehéz egy ilyen fiatal színésznek magából
elővenni. Ebben a kihívásban a cél tiszta volt: gyors öregedés. „A célt azért
tűzzük ki, hogy vezessen, nem azért, hogy feltétlenül elérjük”, szállt a
színészek pártjára. Az öngyilkosság kérdése is problémás marad, hiányzik egy
erősebb utalás arra, hogy a feleség számára mit jelenthet ez a tragédia, hiszen
ő az egyedüli (visszafogottsága, zsugorisága ellenére) akinek fontos ez a
férfi. De nem nőtt oda az előadás, hogy katarzis hiányából születő katarzis meg
tudjon történni, zárta le a vitát Balogh Attila rendező.
R.
Kapcsolódó linkek:
