Belső történések – Fesztiválnapló, 8. nap

Bevallom, szeretem a drámát. A drámázást. Szeretem a konfliktust, a feszültséget, a becsapott ajtókat, a földhöz vágott kávéscsészéket. Egyik volt tanárom azt mondta, hogy aki az életben sokat színészkedik, annak nem marad semmi a színpadra. Még szerencse, hogy nem színésznek tanulok.

Egy hete vagyunk Gyergyóban (TGI Friday!) és bizony a hideg szél egy adag forróvérűséget is hozott magával. Ma reggel például egy heves (szakmai) vita közepén toppantam be a Livingbe, és máris bántam, hogy nem tudok németül, mert nem értettem a temesváriak előadását. Egy másik tanárom mondta, hogy amikor nem ismerjük a színpadon hangzó nyelvet, próbáljuk meg csak átadni magunkat a produkciónak, és az igazán lényeges dolgokat így is érezni fogjuk. Jó hely ez a Gyergyó: nem igazán van idő gondolkozni, és mégis ilyen dolgok jutnak az eszembe.

A Várótermesek Bánk bánjáról én írtam ma kritikát, ezért is nem akartam nagyon beleszólni a délelőtti beszélgetésbe. De valószínűleg az is közrejátszott hallgatásomban, hogy már alig-alig tudok beszélni. Meghűltem. Ha ez a négy évvel ezelőtti kollokvium lenne, biztosan csatlakozhatnék az elhíresült Dagadt Mandulákhoz. Bár nincsenek is manduláim. A Csaby–Norby–Zency trióról amúgy Andi kritika-könyvének bemutatása kapcsán került szó. Mi kritika még? Láng Zsolt úgy értette, hogy a könyv a színházról való beszédmód lehetséges válfajait próbálja körbejárni, de Andi, legalábbis azt mondta, a tulajdonképpeni kritika határainak feszegetését tűzte ki céljául. Szóljon az bármiről. A kritika, mármint, nem a feszegetés.

Nehezemre esik jókedvűnek lenni, mert szinte egész nap hallgatnom kell a torokfájás miatt. Beszélni szeretnék, be- és hozzászólni, kommentálni, de a test nem engedelmeskedik, nem tudom időben és kellő dinamikával elmondani mindazt, amit gondolok, pedig, mint már említettem, most minden apró részlethez fokozott figyelemmel fordulok. Na, nem baj, nyugtatom magam, legalább nem zavarom azokat, akiknek esetleg több dolguk van. Csendben kontemplálok.

Eszembe jutnak gyerek- és tinédzserkorom előadásai. Már ha voltak. Nem volt sok. Pár év meg teljesen kimaradt. A szebeni előadás közben megfogalmazódik bennem, hogy milyen jót tenne a kicsiknek, ha már zsenge korban találkoznának a széppel. A Vándorszínház előadását lekésem, a Múzeumig szaladni pedig, ebben az időben és állapotban, nem tudok. Szerettem volna látni őket. Meghatódom a gondolattól, hogy egy csapat ember faluról falura viszi a saját munkát. Irigylem is őket, mert olyan érdeklődést és hálát tapasztalhatnak, amik miatt valóban értelmet nyerhet az alkotás. Elszégyellem magam, mert mi telefonozunk és sugdolózunk az unalmasabb előadások alatt, miközben mások, gyerekek, fiatalok, felnőttek és öregek talán egy évben egyszer látnak színházat, hallanak magyar szót.

Szeretném levakarni magamról a rám rakódott cinizmust.

Szeretnék megint rácsodálkozni valamire.

Szeretnék egy kicsit patetikus lenni.



De hisz már most az vagyok.
B.