Bevallom, szeretem a drámát. A drámázást. Szeretem a konfliktust, a
feszültséget, a becsapott ajtókat, a földhöz vágott kávéscsészéket. Egyik volt
tanárom azt mondta, hogy aki az életben sokat színészkedik, annak nem marad
semmi a színpadra. Még szerencse, hogy nem színésznek tanulok.
Egy hete vagyunk Gyergyóban (TGI Friday!) és bizony a hideg szél egy
adag forróvérűséget is hozott magával. Ma reggel például egy heves (szakmai)
vita közepén toppantam be a Livingbe, és máris bántam, hogy nem tudok németül,
mert nem értettem a temesváriak előadását. Egy másik tanárom mondta, hogy
amikor nem ismerjük a színpadon hangzó nyelvet, próbáljuk meg csak átadni
magunkat a produkciónak, és az igazán lényeges dolgokat így is érezni fogjuk.
Jó hely ez a Gyergyó: nem igazán van idő gondolkozni, és mégis ilyen dolgok
jutnak az eszembe.
A Várótermesek Bánk bánjáról én írtam ma kritikát, ezért is nem
akartam nagyon beleszólni a délelőtti beszélgetésbe. De valószínűleg az is
közrejátszott hallgatásomban, hogy már alig-alig tudok beszélni. Meghűltem. Ha
ez a négy évvel ezelőtti kollokvium lenne, biztosan csatlakozhatnék az
elhíresült Dagadt Mandulákhoz. Bár nincsenek is manduláim. A Csaby–Norby–Zency
trióról amúgy Andi kritika-könyvének bemutatása kapcsán került szó. Mi kritika
még? Láng Zsolt úgy értette, hogy a könyv a színházról való beszédmód
lehetséges válfajait próbálja körbejárni, de Andi, legalábbis azt mondta, a
tulajdonképpeni kritika határainak feszegetését tűzte ki céljául. Szóljon az
bármiről. A kritika, mármint, nem a feszegetés.
Nehezemre esik jókedvűnek lenni, mert szinte egész nap hallgatnom kell
a torokfájás miatt. Beszélni szeretnék, be- és hozzászólni, kommentálni, de a
test nem engedelmeskedik, nem tudom időben és kellő dinamikával elmondani
mindazt, amit gondolok, pedig, mint már említettem, most minden apró részlethez
fokozott figyelemmel fordulok. Na, nem baj, nyugtatom magam, legalább nem
zavarom azokat, akiknek esetleg több dolguk van. Csendben kontemplálok.
Eszembe jutnak gyerek- és tinédzserkorom előadásai. Már ha voltak. Nem
volt sok. Pár év meg teljesen kimaradt. A szebeni előadás közben
megfogalmazódik bennem, hogy milyen jót tenne a kicsiknek, ha már zsenge korban
találkoznának a széppel. A Vándorszínház előadását lekésem, a Múzeumig szaladni
pedig, ebben az időben és állapotban, nem tudok. Szerettem volna látni őket.
Meghatódom a gondolattól, hogy egy csapat ember faluról falura viszi a saját
munkát. Irigylem is őket, mert olyan érdeklődést és hálát tapasztalhatnak, amik
miatt valóban értelmet nyerhet az alkotás. Elszégyellem magam, mert mi
telefonozunk és sugdolózunk az unalmasabb előadások alatt, miközben mások,
gyerekek, fiatalok, felnőttek és öregek talán egy évben egyszer látnak
színházat, hallanak magyar szót.
Szeretném levakarni magamról a rám rakódott cinizmust.
Szeretnék megint rácsodálkozni valamire.
Szeretnék egy kicsit patetikus lenni.
Szeretnék egy kicsit patetikus lenni.
De hisz már most az vagyok.
B.
