Reggel, mikor vágtattam a szakmai
beszélgetésre, dühöngtem, mert esik az eső, beázik a csizmám, bizonyos
útszakaszokon – a szállás és színház között – nincs járda, ragad a sár, szürke
a város, kopottak az emberek, és századszorra is feltettem magamnak a kérdést:
hogy lehet itt élni? Nem mellékes, hogy a gyergyóiak Murlin Murlójának és az Aradi Kamaraszínház Gyerekességek című előadásának alkotóival való találkozásra
igyekeztem. Ugyanis a Murlin Murlo
egy olyan világot tár elénk, amelyben egy bizonyos idő után az emberek
megfogalmazzák magukban: meddig lehet még ott és úgy létezni. De erről kicsit
később.
Sajnos az aradiaktól sem Lung László
Zsolt, a Gyerekességek fő- és
egyetlen szereplője nem volt jelen, sem a rendező, Tapasztó Ernő. Nyilván
nélkülük is létrejött a beszélgetés, csak ilyenkor hézagok maradnak az
emberben, mert leginkább tőlük kérdeznénk. Kicsit csacsogásízűnek érzem, mikor
kívülállóként próbáljuk megértetni a saját véleményünket az összegyűltekkel:
hogy mit találtunk jónak, mit éreztünk soknak, mit kevésnek. Elhangzott, hogy
az előadás végén túlzás volt annyi tárgyat bedobálni a játéktérbe, hogy nem
volt elég erős a záró kép, de ideális esetben jó lenne meghallgatni a rendező
és a színész elképzelését is, hogy hogyan zajlott a próbafolyamat, és miért
nemcsak egy labdát dobtak be zárásként, hanem huszonöt másik játékot. Mivel a
jelenlévők közül igen kevesen láttuk az előadást, és rövid idő alatt kimerült a
mi tetszett, mi nem témakör, Fekete Réka, a Kamaraszínház produkciós és
művészeti titkára vette át a szót, és adminisztrációs problémák fele terelte.
Elmondta, az előadást 2010-ben mutatták be, nemrég újították fel, mert igény
van rá. Játszották a szegedi Csillagbörtönben is, és biza nagyot nézett a
vezetőség, amikor közölték velük, miféle tárgyakat tartalmaz a produkció
(különböző méretű kések, roller, üst). Kiderült, az aradi színház egy
befogadószínház, nincs stabil társulata, nincs hathetes próbafolyamatuk, mert
csak nyáron tudnak próbákra időt szakítani az egyébként máshol is leszerződött színészek,
ezért egy évadban maximum négy előadást tudnak bevállalni. Évek óta saját
épületet szeretnének, de a városvezetőség nem tesz ennek érdekében semmit,
pedig több helyről is érkezett visszajelzés a társulat felé, hogy ha lenne
saját épületük, kapnának támogatást, és a város magyar lakossága részéről is
igény lenne rá, mert az utóbbi két-három évben felpezsdült a kulturális élet.
Olyan öröm látni, hogy ilyen sarokba
szorított helyzetben is van motiváltságuk és energiájuk dolgozni, pályázni,
fesztiválra járni (még ha a fesztivál ilyen világvégén is van, mint Gyergyó)!
A figurások teljes létszámban
megjelentek, de a rendezőjüket, Barabás Árpádot ők sem hozták magukkal. A
színészek ugyan beszéltek arról, hogy bizonyos részeknél a rendező miért épp
azt a megoldást választotta, de kiaknázatlanul maradt, ők hogyan építették fel
a maguk Olgáját, Mihailját, Innáját, Alekszejét. Pedig konkrétan meg is
kérdezték valamelyiküktől, de elterelődött arra a szó, hogy Árpi mit kért
tőlük. A színészeken kívül minden résztvevőnek gondja volt az előadás végével,
volt, akinek túlságosan szájbarágós volt a videofelvétel, mert megmutatja a
kitárt világot a szűk mellett, ami amúgy is evidencia, hogy létezik; mások
szerint színházi eszközt kellett volna választani a befejezésre. Két tábor
alakult ki: az Árpi elképzelését védő színészeké és a „külsősöké”. És a két
tábor elbeszélt egymás mellett, pedig lehetett volna közös nevezőt is találni,
ahogy ez néhány mondat erejéig megtörtént, mikor Köllő Kata javaslatokat tett
arra nézve, hogy egy-egy alakítás hiányosságát mivel lehetne pótolni, és közben
kiemelte az erősségeket.
A beszélgetés lezárása igazán szép
volt. Czegő Csongor kimondta: Sipilovszk egyenlő Gyergyóval. Egy pillanatra
lehunytam a szemem, és megköszöntem neki, hogy egyetért velem.
Kiselőadást is hallhattunk a tízperces
cigiszünet után, Pál Attilától (a gyengébbek kedvéért Deszkától), a
Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának részéről.
Menedzsmentről, arculatról, reklámfogásokról. Mindenekelőtt letisztázta Deszka,
hogy a nemzeti színház megnevezés Vásárhelyen csupán adminisztrációs jelölés,
szét kellene választani a Liviu Rebreanu Társulatot a Tompa Miklós Társulattól,
le kellene mindent bontani külön-külön a két társulat munkájára, és nem kellene
egy kalap alá venni őket. Ugyanis a multikulturális megnevezés alatt elvesznek
olyan fontos információk, hogy hány bérletet ad el a magyar, és hányat a román
társulat.
Ezután konkrétan arról beszélt, hogy a
Tompa Miklós Társulat milyen arculati, adminisztrációs és menedzsmenti
változásokon ment át az új vezetés keze alatt. Hogyan kezdték el a munkát, az
együttműködéseket. Kiemelte, fontos, hogy a reklámmal kimenjenek az utcára, és
olyan embereket is becsábítsanak nézőnek, akik eddig nem jártak színházba.
Azzal mindenki egyetértett, hogy a
nézőket és a színészeket dicsérni kell, mert a színház társadalmi esemény.
Erről a témáról átsodródtunk az előadás-bemutatók körüli pompára és
csillogásra, vagyis hogy melyik erdélyi színház mekkora hepajt enged meg
magának egy bemutatója után (van, ahol ez zártkörű, van, ahol csokiszökőkúttal
ünnepelhet mindenki, van, ahol szolid egykortynyi pezsgő dívik). Ezután nem
volt más lehetőség: beszéltünk a színház és fenntartója közötti viszonyról,
beláttuk, bulgakovi a helyzet. És elismertük, a biletmaster a király.
Csak azt nem értem, miért kellett
elrontani ezt a beszélgetést a budapesti Vígszínház helyzetének taglalásával…
Nekünk mi közünk ahhoz?
