Az élet egy harc, s ha élni akarsz, harcolnod kell. Így summázhatnánk
röviden Fehér Ferenc Kampf című rendezését, melyet a sepsiszentgyörgyi M Studio előadásában láthattak a kollokvium résztvevői. Nehéz az erdélyi nézők helyzete,
hiszen nem sűrűn van alkalmuk mozgásszínházat látni, ezért is hatnak üdítően az
M Studio fesztiválszereplései, s ezért lehetünk kíváncsiak a független társulat
munkáira.
Az előadás címéből szinte bármire asszociálhatunk, nem igazán ad
fogódzókat, bár nem is illendő ilyen elvárásokat támasztani. Annál fontosabb
lenne azonban, hogy az egyórás produkció állítson valamit, s ne elégedjen meg
egy viszonylag pontosan betanult koreográfia eltáncolásával. Mintha a rendező
teljesen szabadjára engedte volna az értelmezési lehetőségeket, és a nézőre
bízta volna, hogy mit lát bele a mozdulatsorokba. Akár örülhetnénk is ennek az
ajándékba kapott szabadságnak, de inkább veszélyesnek érzem e játékot alkotó és
néző között, hiszen könnyen a céltalan filozofáláshoz vezethet. Pedig
vannak igazán értékes pillanatai az előadásnak. Ott van például az az igencsak
hosszú jelenet, melyben Orbán Levente színész mintegy átalakul, s groteszk
emberi lényként válik a többi táncos-színész (Bajkó László, Nagy Eszter, Polgár
Emília, Szekrényes László, Veres Nagy Attila) irányítójává. A felügyelt létezés
metaforájaként is értelmezhető koreográfia kezeskedik az alkotók összhangjáról,
ritmusérzékéről és játékosságáról is, hiszen Orbán Levente karmesterként
vezényli a társaság mozdulatait, játszik velük, kínozza őket, s jól láthatóan
élvezi felsőbbrendű helyzetét. Ugyanakkor nagy kérdés, hogy szükséges-e az
egyszer már letáncolt koreográfiát még egyszer megmutatni a nézőknek, annyi
változtatással, hogy ekkor már féloldalasan, háttal áll nekünk a
kiszolgáltatott „tömeg”. Mintha kissé didaktikussá válna az ismétlés, ahogy az
a fordulat is zavaróan egyértelmű és közhelyes,
mikor az addig irányított embercsoport szembefordul elnyomójával, az említett,
képzeletbeli karmesterrel, és fellázad a totális hatalom ellen.
Az üres (harc)tér megszünteti a konkrét hely és a pontos idő utáni
vágyunkat. Nem érdekel, mikor és hol történik mindaz, amit látunk, noha nem is
beszélhetünk egy egységes történet mozgásszínházi elbeszéléséről. Sokkal inkább
különálló jelenetek egymásutániságának lehetünk szemtanúi, melyek közt az
egyetlen kapocs Bajkó László fel-fel bukkanása egy hosszabb sötétség után,
mikor is fél lábán térdepelve, kissé patetikusan a nézők szemébe néz. (Teszi
ezt mindaddig, amíg elérkezünk az előadás végéhez, amikor már Orbán Levente is
mellette áll, s egymásra tekintenek. Talán a küzdő ember és a felsőbb hatalom
„nagy találkozása” ez?) Szerencsére a túlfűtött, pátoszos momentumokat olykor
felváltják a humorral átszőtt pillanatok. Iróniával kérdeznek rá az egyik
színésznő kígyószerű mozgására, hogy mit is csinál pontosan, melyre a válasz
csak ennyi: „Itt né...” Szintén oldja az előadás néha nyomasztó, kissé
erőltetetten filozofikus hangvételét, amikor egy igencsak nagyra szabott
bohócjelmezbe három férfiszínész bújik, s az így többfejűvé változott furcsa
lény egy, a cirkuszok porondjait megidéző játékba kezd. Mintha az emberi
létezés küzdelmeinek (harcainak) különböző változatait szerették volna
színpadra vinni az alkotók, csak időközben – valamiért – eltűnt az az egységes
olvasat, mely valóban közös gondolkodásra, nem pedig gyanakvó találgatásokra
serkentheti a nézőt. Pedig látszólag minden lehetőség adott volt ahhoz, hogy ne
csak egy élvezhető előadás jöjjön létre, hanem egy lényegi mondanivalóval felvértezett,
komoly színpadi alkotás. Mert a táncos-színészek mozgáskultúrája kidolgozott, a
legtöbben érzik is testük határait és tisztában vannak adottságaikkal: hogy
képesek valódi téttel bíró művészetet csinálni, még ha az nagyobb kampf is, mint
a parttalan filozofálás.
T.
Kapcsolódó linkek:
