Rájöttem, hogy minden igazán jó nap
rosszul kezdődik. Reggel kóborkutya-vonyításra ébredtem. Hirtelen nem tudtam
eldönteni, hogy a kutyákat, vagy magamat sajnáljam-e jobban. Végül Mártát
sajnáltam meg, mert olyan ijedt hanggal kérdezte: te ezt hallod?
Hallottam. Sőt. Csak mivel egész éjjel
(na jó, ez túlzás, ugyanis hajnalban feküdtem le) disznókkal álmodtam (a
Rokonok című előadás mély nyomot hagyott bennem), nem tudtam eldönteni, hogy
disznóvágáson vagyok-e épp, ahol a kutyák búcsúdalt énekelnek, és Márta a
böllér, vagy Gyergyóban ilyen egy átlagos reggel. Hát, ilyen.
Ma sem értem el reggelizni, de
képzeletben továbbszőttem a disznóvágást, és jóllaktam perzselt disznófüllel.
Szerintem a szakmai beszélgetések
állandó résztvevői azt hiszik rólam, hogy egy debil leányka vagyok. Késve
érkezem, nem ülök oda a „kerekasztalhoz”, általában kiejtek valamit a kezemből,
ami jó nagyot csattan, mindenki rám néz, én zavarba jövök, és mosolygok, mint a
birsalma. Amikor pedig megkérdik, hogy valakinek van-e még hozzászólása,
lehajtom a fejem. De értsék meg, nem érett még oda a bátorságom, hogy
felszólaljak. Ha majd készen állok a véleményvállalásra, felnyújtom a kezem.
Szerintem a Rubin főszakácsa állandó
jelleggel disznókkal álmodik. Disznókkal és pityókafölddel. Ennek többnyire mi
esszük meg a levét. Meg a húst. Meg a pityókát.
Ha már a disznónál tartok, tetszett a
várótermes Bánk bán Ottójának fülcsije. Jó volt beülni a Salamon Ernő padjaiba,
úgy nosztalgiáztunk Rékával, Tamással és Beával, mintha a tízéves érettségi
találkozóra gyűltünk volna össze. Mindenre rácsodálkoztunk: né, iskolapad; né,
román címer a tábla fölött; jaj, milyen rég hallottam azt a szót, hogy
becsengettek! Már csak az hiányzott, hogy firkáljunk a padra. Megtettük volna,
de egyikünknél sem volt pix.
A délutánok felháborítóan rövidek. Ezt
Andi többször nyomatékosítja.
Szégyen, nem szégyen,
fesztiválidőszakban néha a következő kérdésekkel ül be a teatrológus előadást
nézni: ennek mi a címe?, ki rendezte?, milyen hosszú?, van-e egy kevés csokid?
De megnyugtatok mindenkit, ha elkezdődik az előadás, figyelünk, résen vagyunk,
sasolunk. Ma duplán figyeltem a temesvári németekre, sőt, egy idő után triplán.
Néztem a játékukat, olvastam a feliratot, aztán az első díszletelem eldőlése
után azon stresszeltem, vajon mi esik szét vagy borul fel még. Mit mondjak,
adtak izgulnivalót rendesen. A préselt lemezre festett erdőrészlet mindkét
darabja kidőlt. Hiába, na, Gyergyóban nem áll meg az erdő a lábán.
A szentgyörgyi mozgásszínházhoz én túl
kevés vagyok. Szeretem a színházat, szeretem a mozgást. Meg szeretném érteni
őket.
Vacsora után a megszokottól eltérő
program következett. Nem a szerkesztőségbe igyekeztünk írni, hanem a Livingbe
inni, iszogatni, bulizni, bulizgatni. A német tagozat irányt mutatott a
rongyrázásban, és a rongy nélküli rázásban is. Ellazulva és nyugisan figyeltem
őket, nem féltem, hogy eldől valami a közelükben. Annyira jókedvűek voltak, és
annyira érdekesen táncoltak. A szívembe zártam őket (Tamás is, láttam rajta).
Frappáns véget akartam, de reggel hat
van. Mindjárt kezdődik a kutyakomédia.
E.
