Magyar színész Romániában németül játszik

/Blénessy Enikőt kérdeztük/

A temesvári német társulatban sokan vannak, akik német nyelvű iskolát végeztek, de semmi közük nincs a németekhez. Egyetlen szász színészünk van, de akad még, akinek sváb leszármazottai vannak, emiatt is beszéli a nyelvet. Az én nagymamám is szász volt, német nyelvű iskolába is jártam egy évet Segesváron. Van németországi kollégám is, aki ide nősült.

Nem beszélek tökéletesen németül, ez hallatszik is, de ha az ember jól működik mint színész, akkor az első pár perc után kizárja a közönség azt a tényt, hogy akcentussal beszélünk. Nekem nagyon sokat adott, hogy más nyelveken is játszhattam. Mondjuk, most azt érzem, hiányzik, hogy magyarul játsszak. Olyan érdekes, ha megpróbáltam ugyanazt csinálni színpadon magyarul és románul, két különböző előadás született.

Amikor Szebenbe kerültem, az első előadásom egy felolvasószínházi előadás volt, egy szász nőt alakítottam, aki akcentussal beszéli a román nyelvet. Akkortájt került a kezembe George Banunak az Actorul nesupus című könyve. Az első mondat, amit elolvastam belőle, az volt, hogy egy színész csak akkor tud igazán kibontakozni és jó lenni, ha a saját anyanyelvén játszik. Igen, tény, hogy magyarul sokkal könnyebb játszani.

Rengeteg gyakorlás van ebben. De amikor a színpadon vagyok, nem gondolhatok arra, hogy hogyan ejtem ki a szavakat, akkor csak a jelen pillanat van a maga hiányosságaival együtt. Volt eset az elején, hogy megakadtam, egy német nyelvű gyerekelőadásban történt, megállt minden, de kivágtam magam, azóta nem izgulok ezen.

Volt eset, igen, hogy nem játszhattam az akcentusom miatt. Rájöttem, hogy ezt magammal kell lerendeznem. Amíg nekem problémát jelent a németül játszás, addig másnak is fog.

A románok sokkal játékosabban, teátrálisabban fogják fel a színházat. Én sokáig nem értettem, mit értenek ők teatralitáson, három évvel ezelőtt jöttem rá egy előadás próbafolyamata közben. Mi, magyarok agyból dolgozunk, megélünk bizonyos érzéseket, de nem hiszünk magunkban. Ez a románoknál nagyon ritkán fordul elő.

/Boldizsár Emőkét is kérdeztük/

Véletlenül kerültem a szebeni színház német tagozatához, és mivel nyelvvizsgáztam németből, egyáltalán nem jelent gondot, hogy németül kell játszanom.

Az első előadásban, amiben játszottam (Mayenburg: A hideg gyermek, Szabó K. István rendezte), nagyon sok szövegem volt, Lénát alakítottam. Akkor értettem meg, amit Lohinszky Loránd, volt tanárom mondott: nem az a fontos, hogy mit mondasz, hanem hogy hogyan mondod, a szöveg másodrendű. Számomra mindig az volt a legfontosabb, hogy mit érzek belül, így a nyelv nem akadályozott.

Van egy olyan igény a színházunknál, hogy tudjon németül az a rendező, aki velünk dolgozik, de nem kizáró ok, ha nem beszéli a nyelvet.

Nagyon érdekes számomra a magyar és román közönség szokásbeli különbsége. A románok előadás után állva tapsolnak, de nem egyszerre, míg a magyaroknál az egyszerre tapsolás a szép, a németek viszont visszafogottak, távolságtartóbbak.

E.