Mi kritika már?

Ritkán tévedek be könyvbemutatóra. Valamiért olyan műfajként él a képzeletemben, mint amilyen az udvariassági ismerkedés: kezet ráztok, nevek hangzanak el, történik egy kis social talk – nem történik semmi. Zsigmond Andi tegnapi könyvbemutatóját azért szerettem, mert mi is bemutathattunk a könyvnek.

Persze a könyv is ilyen, pimasz, játékos, folyton kérdez. Ahogyan kérdez, arra is visszakérdez. Kihívja maga ellen a sorsot egy fogpiszkálónyi fakarddal. Az is jó, hogy Láng Zsolt szeret beszélgetni. Tud is. Az embernek kedve támad közbeszólni, közbe is szól, mégse támad.

Láng Zsolt Badiou-val indít, megfagy bennünk a szufla (és felolvad): a kritika hatalmi aspektusát kapcsolja össze a francia filozófus Pál apostolról szóló könyvével. Ha jól értettem a hivatkozást, arról a különbségről szólt, hogy a kritika visszaigazolja a színházi működést, azaz a tudottra, a beváltra, a kánonok és elvárások erősségére épít, vagy pedig a lehetséges, a még nem létező viszonylatában működteti a figyelmet. Szereti a könyvben, mondja Láng, hogy a különböző nézőpontok sokasága oldja a hierarchikus beszédmódot. Andi sok fesztiválújságban – és a könyv nagy hányadát ezek az anyagok teszik ki – követte azt az elvet, hogy fontos megszólaltatni a színházi világ rejtett szereplőit, akik a színházról szóló diskurzus peremén, vagy azon kívül vannak, és így a szempontjaik sem láthatók. Az érdekel, ami az árnyékban van, mondja, akire/amire érdemtelenül nem figyelünk; a színész, a néző, az öltöztető, a szervező véleménye. (Ehhez Láng hozzáfűzi, mit nem szeret a könyvben: az egymondatos vélemények és lájkok inkább üres gesztusok maradnak.) És ehhez kapcsolódik, amit Andi a kritika határairól mond – anélkül, hogy megkérdőjelezné a műfaj bevett formáinak létjogosultságát –: az is kritikai gesztus, ha valaki elolvassa az ismerőse versét, és véleményt mond róla (mondjuk e-mailben), ahogyan például a zsűrizés, a fordítás (mert fordításra érdemesnek tartunk egy szöveget), vagy a kiemelés bármely másik formája is az.

Sok kritikai gesztus nem a művészi alkotást célozza meg, illetve közvetetten irányul rá. Sok kritikai gesztus pedig a kulturális mező felépítésére és működésére vonatkozik. Számomra ez az egyik legizgalmasabb az Andi által kitalált fesztlap-műfajban, azon túl, hogy ebben a térben nem csak gondolatok, megjegyzések, ötletek, sziporkák találkoznak, de az erdélyi színház szereplői is (megjelenik egy közeg). S bár lehet, hogy a könnyed hangvétel, a sikertelen megvalósítás miatt kívülről sokszor komolytalannak tűnik az egész, minden gyűjtés/rovat mögött van valami szándék, ötlet, koncepció. A könyv – amelyben tanulmány, elemzés is olvasható – egyik célja, hogy ezeket a blogbejegyzésekben és papírlapokon szétszórt gyűjtéseket összefogja. Könyvként talán nagyobb figyelmet szentelnek neki, mondja Andi.

Sok mindenről beszélgettünk még, utána is. (Most is motoszkál bennem, amit Láng a kommentről mondott (hogy a komment magát a szöveget is kommentté változtatja), vagy amit a sikerről (hogy bezárja a szöveget, egyneművé teszi az adott műről szóló beszédet) – ezek nem szorosan Andi könyvéhez tartoznak, és mégis, mert a problematikához. És hát mi lehet jobb egy olyan könyvbemutatónál, ami nem ott ér véget, ahol véget ér?

A.