Ha mást nem is
tanultam a bukaresti Állami Zsidó Színház Vándorcsillagok című
előadásából, csak hogy mennyire fontos egy végszó, már akkor is előrébb vagyok.
Mert kétségtelenül nagy szükség van a pontos mondatvégekre Andrei Munteanu
rendezésében, hiszen ha valaki tévesztene, felborulna a több mint húsz szereplő
ki-be, átlós és körbe-körbe mozgása, vagy – s ez még veszélyesebb – a zűrzavar
szülte kapkodásban még beakadnának valamibe a korhű jelmezek. Ezekből pedig
bőven kijutott a két órás előadás alatt, ami önmagában még nem lenne hibája a
produkciónak, ha annak alkotói ténylegesen gondoltak volna valamit a múltról,
vagy állítottak volna valami érdemlegeset a jelenről.
Talán a
„művészet-csinálás” nehézsége lehet a központi tematika az előadás egészében,
hiszen a két főszereplő, Leibl (Veaceslav Grosu) és Reizl (Alexandra Fasolă) is
a színház világába vágyik, igaz, utóbbit szülei nem engedik, ráadásul Reizl-től
is tiltják, így az előadás egy pontján valamiért bebújik egy ládába, ahonnan
aztán csak a szerelmes – és latens-bohém – férfi hívására mászik ki.
Mindeközben egy vándorszínház életének is részesei lehetünk, akik – műfaji
sajátosságaikhoz híven – épp vándorolnak. Teszik ezt olyan giccsparádéval és
kínos manírokkal, hogy az embernek nincs más választása: nézőként elkezdi
elengedni magát, majd egyszer csak azt veszi észre, hogy már nem akad meg
tekintete egy-egy eltúlzott gesztuson, és nem kap a fejéhez a harsány replikák
alatt sem. Ott van például a társulatban egy férfi, aki mindenáron Hamletet
akar játszani, s buzgón keresi hozzá Ophéliáját. Ez elsőre vicces, másodjára
elviselhető, harmadjára kínos, az ál-Hamlet negyedik bejövetele pedig
egyértelművé teszi: problémák lehetnek a rendező arányérzékével.
Helyzetkomikumból bőven akad még, a nyelv szolgáltatta poénok azonban néha félrecsúsznak,
de tudjuk be ezt a jiddisül történő szövegmondás és román feliratozás
kettősének.
Az orfeum-poénok és
periodikusan vissza-visszatérő dalbetétek egy viszonylag egyszerű
díszletvilágba kerültek. A lépcsőzetesen lejtő színpadi térre néha
belógatnak pár díszletelemet, s betolnak egy nagy hirdetőoszlopot, mely
kinyitva színészöltözővé alakítható. Van még a színpad hátsó falára kifeszítve
egy fehér vászon is, melyre – gondolná az ember – vetíteni fognak, de nem, ne
feledjük, valahol a századelőn járunk, így csak meg-meg világítják, többnyire egyszerű
munkafénnyel, vagy egy váratlan tűzvész esetén, pirossal. Az mindenképp a
színészek érdeme, hogy ezt a gyéren berendezett teret kitöltik játékukkal,
róják a kilométereket rendesen, s hozzá énekelnek és táncolnak is, olykor
különös jelmezekben. (Az előadás egy pontján a vándorszínészek valamiféle
rögtönzött műsort adnak elő, ehhez pedig lónak öltöznek, máskor pedig szamár
lesz belőlük, a hölgyekből pedig a húszas évek párizsi rosszházait lakó dámák.)
Mi tehát e
látszólag zűrzavaros kavalkád célja? Talán az, hogy a színház feladatáról, mi
több, a jiddisül játszott színház értelméről beszéljen. Legalábbis erre enged
következtetni az a momentum, mikor egy idősebb színésznőt alakító idősebb
színésznő a színházról beszél. Ekkor vált számomra egyértelművé, hogy minek lettem – nézőként –
részese: egy mára már meghaladott színházszemlélet térnyerésének. A színház
ugyanis – hangzik el a néni tolmácsolásában – templom, s mint ilyen, a zsidó
nyelv egyik mentsvára. Ekkor válik érthetővé, hogy mindaz, amit két óra alatt
láttam, a szerzői színház low-budget formája volt, melyben közel két tucat
színész többségében színészeket alakított, és kereste helyét a nagyvilágban.
Ekkor értem meg, miért is nem lelik ezt a bizonyos helyet: mert ezzel a
színházi formával lehetetlen. És nem azért, mert jiddisül játszanak.
T.
Kapcsolódó linkek:
