Az előadás
esküvőbe torkollott.
Meg szülinapozásba. Meg tüntetésbe. Vidám tombolásba.
Ahogy annak
egy színházban lennie kell.
Kezdődött
azzal, hogy árgus szemmel figyeltük a nézőtér díszítéseit. Szóval ez lenne a mi
színházunk, ha a románok száz évvel ezelőtt el nem veszik. (Hogy az épületet
osztrákok tervezték, részletkérdés.) Há-há, de fából vannak a székeik, nem úgy, mint a magyar
színháznak!...
Folytatódott
azzal, hogy a népmeséből ihletődött történeten a felnőtt világ igazságai ütöttek
át. A gyerek nézők kérdései elhalkultak, a felnőtt nézők érdeklődése megélénkült.
Először csak a zeneszerzőt (Ada Mileát) meg a rendezőt (Dabija) ismertük,
ők vonzottak oda a román színházba.
A színészeket az előadás során
szerettük meg, árnyalt játékukat, okos derűjüket. Csak egyes
kulturális utalások maradtak kérdőjelesek. Nem baj, megkérdezzük Emesét a szünetben, neki román
barátja van. Vagy Ioanát az előadás után, amikor eljön velünk a magyar
borozóba.
Az előadás
végén Pepelea, a szegénylegény feleségül veszi Sânzianát, a király
leányát. Mindenki táncol. A kikosarazott kérők is. A nagynéni is, akit korábban
vízbe fojtott a saját falunépe. Ünnepelnek a nézők is. Mindannyian vendégek
vagyunk egy pazar esküvőn.
Vagy egy szülinapi partin? Mert torta érkezik a
nézőtérről, Sânzianának: a színésznő épp ma született. Üdvrivalgás, a taps
folytatódik. Meghajlások. A trombitás a tapsrendre verespatakos pólóban jön ki!
Mihnea Blidariu az, a Luna Amară énekese, megrögzött aktivista. Az ünneplés új színnel
telítődik...
Állva tapsolunk, mert a románoknál így szokás. Mindenki
áll, a teremben, a színpadon. Egymás szemébe nézünk. Minden tekintetből öröm
árad. Nem magyar, nem román öröm. Emberi.
(Közös...)
A.
