Ahhoz, hogy
hazudjon az ember, szóhoz is kell jutnia, mondja Molière inasa (Giacomello
Roberto) a Csíki Játékszín Bulgakov-adaptációjában. A „színházi koppantó”
Porogi Dorka rendezésében egyfajta udvari bolond, aki, mint sok más elődje,
anélkül tud kimondani súlyos, de fájóan igaz mondatokat, hogy bárki is felelősségre
vonná. Ki jut, ki juthat szóhoz, tevődik fel a kérdés, amikor művészetről
van szó? Kinek (és kik) adják kézről kézre a stafétát? Kiket segít és kiket
tesz tönkre a mindenkori és a jelenlegi hatalom? Művészet és politikum bénító
kölcsönhatását vizsgálja darabjában Bulgakov, a tőle megszokott, húsba vágó
szatírával, és vele együtt, nyolcvan évre rá, a csíkszeredai társulat. Hogy
mitől lesz mai a Napkirály udvarában játszódó történet? – a válaszhoz elegendő
végignézni az elmúlt évek (és évtizedek) kultúrpolitikáját: mi sem változott.
A Képmutatók
cselszövése amolyan „rise and fall” történet: hogyan sikerül egy olyan kaliberű
szerzőnek, mint Molière (Bogdán Zsolt) elnyernie, majd elvesztenie a király,
XIV. Lajos kegyeit. Porogi elképzelésében Molière egy mekegő-makogó, hol
bohóckodó, hol véresen elkomolyodó színházi ember. Sem szakmailag, sem
magánéletében nem áll dicső magaslatokon: készülő darabjával, a Tartuffe-fel
még nem harcolta ki a francia udvar tetszését; frusztrációit csak fokozza az, hogy
egykori, mostanra már kiöregedett szeretőjének (vélt) zsenge húgával,
Armande-dal (Kiss Bora) lépett tiltott kapcsolatba. Molière ízig-vérig színházi
ember, Bulgakov pedig egész drámáját a színház a színházban koncepciójára
építi: előadások, próbák, színészek és színésznők, hiúság és megfelelési vágy,
mind jelen vannak a központi problematika körvonalazódásában: létezhet-e úgy
művészi szabadság, hogy az folyamatosan alá kell legyen rendelve egy, bár
szakmailag hozzá nem értő, de a végső döntéseket meghozó hatalomnak.
A hatalom pedig itt
is kettős: egyfelől van a Napkirály (Veress Albert), ez a stílusos (sőt, kissé
camp), nagyon zen uralkodó, akit semmi nem tud úgy igazán kihozni a sodrából.
Helyette Félszeműnek gúnyolt jobbkeze, a hirtelenharagú D’Orsigni márki (Vass
Csaba) végzi a piszkos munkát: ő szabja ki a cselszövők büntetését, általa
próbálnak eljutni Lajoshoz különféle emberek – többek között a másik
nagyhatalom, az egyház. A politikum és a vallás tehát hol karöltve, hol
egymásnak szegülve küzd a hierarchia legfelsőbb fokáért, kettejük
kereszttüzében pedig ott áll Molière, a mindenkori művész, aki hol erre, hol
arra hajolva próbálja érvényesíteni saját és csapatának mondanivalóját, dacolva
a cenzúra erejével, kikockázva az intézmények zord szabályait. Bulgakov nemcsak
a francia szerző történetét, hanem sajátját (a sztálini elnyomást) is beleírja
a darabba, és egyértelmű lesz, hogy a művészet és a politika viszonya egy
korszakonként újból és újból felmerülő, és ezért mindig aktuális kérdés lesz.
A csíkszeredai
színészeknek sikerült megtalálni a középutat a bulgakovi kifinomult irónia és
az előadásban felvetett problematikák között: az előadásban mindvégig megmaradt
az egyensúly a humoros és a komoly jelenetek között, a gyergyói közönség pedig
hol felnevetett, hol feszülten figyelte Molière történetét. Bár Porogi
rendezése összességében pozitív és intellektuálisan is felcsigázó produkció,
néhol hiányérzetünk támadt: nem történt meg például a szerelmespár, Molière és
Armande közötti fizikai vonzalom, nem tűnt motiváltnak a szerelmi viszony. A
kolozsvári vendégszínész, Bogdán Zsolt játéka is elütött a társulat stílusától,
a nagyobb jelenetekben érezhetően két különböző előadásmód állt egymás mellett.
A színpadkép szimmetrikusságát (díszlettervező: Kupás Anna) megtörte a tér
baloldalára felragasztott sok anakronisztikusan ható plakát, amelyek túl későn
kaptak szerepet ahhoz, hogy két órán át kiragasztva álljanak. Ezektől
eltekintve azonban úgy tűnik, Porogi Dorkának sikerült olyan előadást színpadra
állítani, amelyben a társadalmi kérdésfelvetés teljesen megfér a komédiázással.
B.
Kapcsolódó linkek:
