A szakmai beszélgetés lassan felfelé ívelt ezen a délelőttön. A
bukaresti zsidó színházról szóló inkább informatív jellegű beszélgetés
bemelegítette a részvevőket, s mire a nagy létszámban megjelenő váradiak sorra
kerültek, a reggeli kávéját szürcsölve már mindenki rálazult egy kellemes
beszélgetésre.
De előbb megtudhattuk, hogy a bukaresti zsidó színház már 137 éve
működik, és jelenleg huszonnyolc színész játszik az intézményben. Ezek közül
többen más színházban is fellépnek. Az is igaz, hogy nem mind zsidó
származásúak, viszont nem jelent problémát a jiddis nyelv, hiszen a
szövegkönyvet két nyelven kapják a színészek, jiddisül és románul is. Azt is
megtudtuk, hogy háromszáz férőhelyes színházuk van, és a játékterük nagyobb a
Figura színházénál. Ezért is hagytak otthon több díszletelemet az előadásból,
hiszen itt nem fért volna el. Az épülettel kapcsolatban Czegő Csongor
felemlegette a 2002-es Interetnikai Fesztivált, amit először ott szerveztek
meg, akkor a sarki színházat pusztaság vette körül. Az előadás rendezője
megnyugtatta, hogy azóta épült köréje pár étterem. Köllő Kata a darab témájára
utalva arról érdeklődött, hogy szükséges-e még bátorság ahhoz, hogy jiddisül
játsszanak. Leonie Waldman Eliad az előadásban az öreg színésznő szerepében
arról beszél, hogy a színház egy templom. Most a szereplőjéhez hasonló
meggyőződéssel válaszol Katának: munkájuk nem bátorság kérdése, inkább
kötelességet jelent a kultúrával és a nyelv megőrzésével szemben. A
Vándorcsillagok regényadaptáció is azért került műsorra, mert pontosan kifejezi
a zsidó színészek század eleji helyzetét. A konkrét előadással kapcsolatban
Hegyi Réka próbált pár hiányosságot megemlíteni, többnyire sikertelenül, hiszen
hamarosan a társulat tagjainak indulniuk is kellett a vonatra.
A Livingben kényelmesen elhelyezett kanapék gyorsan megteltek a
váradiakkal, és melléjük a jókedv is odakuporodott. Végre egy többhangú
beszélgetés is kialakult, amiben minden jelenlevő kényszertelenül vette ki a
részét. Ebbe a beszélgetést indító viccelődés is besegített. Köllő Kata
kedvesen heccelte Hajdu Gézát, hogy végre kapott egy olyan szerepet, amiben
kialudhatja magát. Majd komolyra fordította a szót, és azt is kiemelte, hogy
örömmel fogadta a színész új arcát, amellyel eddig még nem találkozott. A
beszélgetés a drámaíró-rendező helyzetére terelődött, ugyanis A fiú esetében
mindkettő Forgách András volt. Varga Balázs ezt egy felvállalt skizofrén
helyzetnek nevezte. A társulat nevetve meg is erősítette ezt, elmesélték, hogy
dilemma esetén megtörtént, hogy elküldték a rendezőt, hogy beszélje meg a
szerzővel a felmerült gondokat. A poén mellett azt is elmondták, hogy jobb volt
így, mint mikor egy szerző is meg egy rendező is jelen volt a próbák alatt. A
társulat pozitívan emlékezett vissza a rendezővel való közös munkára: „végre
egy rendező, aki szereti a színészeket”. Az is újdonságnak számított, hogy a
próbák előtt komoly szerepválogatást tartottak, így történt, hogy az előadás
Fiúját két szereposztásban játsszák. Varga Balázs és Hunyadi István csak a
bemutató után láthatták egymás játékát; a rendező a próbafolyamat alatt
megtiltotta, hogy megnézhessék egymást. A többi színész elmondta, hogy így két különböző
előadás jött létre, a két Fiú eltérően dolgozott a karakterrel. A dicséretek
után Kötő József a szöveg hiányosságaira tért át, konkrét példákkal indokolta
kifogásolnivalóit, majd a színészek jó megoldásait emelte ki az előadás
egyetlen erényének. Szerencsére a beszélgetés barátságos hangulatát a kis
szidás sem tudta megingatni.
