Szeretem Dsidát. Szeretem a költészetét, a verseiben
ott lapuló tüzet és halálfélelmet, szeretem a betegség gyötörte költő vízióit
életről és elmúlásról, szerelemről és magyarságról. Szeretek néha kisétálni a
Házsongárdi temetőbe, elolvasni a sírbolt – búcsúüzenetként felvésett – négy
sorát, egyszóval szeretem mindazt, amit Dsida Jenő és művészete jelent.
Következésképpen szeretem hallani a verseit is, noha meggyőződésem, hogy a vers
elsősorban magányos műfaj, ahol alkotó és befogadó egy harmadik, közvetítő fél
nélkül is képes a találkozásra.
Bogdán Zsolt, Csutak Réka és Kovács Éva színművészek közel másfél órán keresztül mondanak Dsida-szövegeket, egy viszonylag egyszerű dramaturgiát követve, melynek lényege, hogy színre lépésüket követően a két női alak mintegy „alájátszik” Bogdán szellemidézésének, aki a költő életútjának legfőbb stációit időrendben pontosan leköveti. Mivel az üres stúdiótérben csak három kottatartó áll (ezeken fekszenek a szövegkönyvek, nem tudni, miért, hiszen a leírtakat láthatóan kívülről tudják), valamint két piros szék (melyekre a hölgyek az előadás egy pontján leülnek néhány percre), van időnk elmerülni a hangzó szövegben, hiszen látni amúgy sem tudnánk túl sok érdekeset. Bogdán Zsolt játéka ugyan magával ragadja a nézőt, hiszen koncentrált jelenléte valóban életet lehel néhány versbe, mindez azonban nem tudja feledtetni a zavaró teatralitást, melynek csúcspontjával rögtön az előadás elején találkozhatunk, mikor a színész – monológját mondva – kezet fog néhány, az első sorban helyet foglaló nézővel.
Dsida művészetének vegytiszta apológiája a „...nyílt sebe vagyok a szíven szúrt
világnak” című est, melyet szándékosan nem neveznék előadásnak, hiszen a
versek ugyan hibátlan kiejtéssel, tisztán és érthetően hangzanak el, s a kellő
pátosz is megvan hozzájuk (főleg Kovács Éva részéről), de a szövegekben rejlő
szituáció-lehetőségek, valamint a bennük lapuló játékosság alig-alig került
kiaknázásra. Így vált egy színházinak szánt esemény inkább irodalmi
szavalóestté. S mindezek ellenére még mindig szeretem Dsidát, sőt, Bogdán
Zsoltot mint színészt is, és annak is örülök, hogy erre a közös szenvedélyünkre
– vagyis a fiatalon elhunyt, kolozsvári költő szeretetére – rábukkanhattam. De
talán e felismeréshez nem szükséges másfél órányi irodalmi és irodalomtörténeti
szeánsz.
T.
Kapcsolódó linkek:
