Szép napsütéssel indult a
mai reggel. Ráadásul újabb szerencsébe léptem a Pompierilor utcában. Pedig
éjszaka rémálmom volt. Egy visszatérő.
Ez a sorozat rendezőszakos
éveimben kezdődött. Azt álmodtam, hogy egy nagy színházi fesztiválon vagyok,
melyen szakmánk sok híres-jeles képviselője is részt vesz. Csupán egy hatalmas
épület van, tele termekkel és hotelszobákkal. A hangulat kiváló. A nagystílű
szakmai megjegyzések csak úgy röpködnek. Minden helységben kellemes színházszag
uralkodik.
Viszont reggelente mindig
sikításra ébredünk, és kiderül, hogy megöltek legalább egy, néha több színészt.
Szenvedéllyel kutatom, kik a tettesek. Most már úgy tűnik, többen is lehetnek.
Szóba elegyedem a neves öreg mesterekkel, akik minden álmomban csak
mosolyognak. Mondom, mosolyognak! Pedig ez gyilkosság! – üvöltöm. Erre csak a
vállukat vonogatják, és annyit mondanak, ne legyek naiv, ez természetes. De én
álmomban nem tudok többé aludni. Figyelek. Keresem a tetteseket.
Hosszú ideje nem álmodtam
erről, az éjszaka mégis visszatért. Talán Maia alakítása hozta fel ezt újra
bennem, talán másé. Talán egy rendező munkája. Ki tudja? Ezen gondolkodtam.
A reggeli hidegtál volt és
forró tea. A gyergyóiaknak vagy keserű az életük, vagy csak nagyon szeretnek
bennünket: a szám majd összeragad az édes teától.
Hölgyeim! Ha csak nem ez
vágyaik netovábbja, senki ne menjen egyedül reggelizni, mert a reggeli
kávéjukat fogyasztó helyi férfiak folyamatos stírölésétől még torkukon akad a
falat. Velem majdnem megesett. De legalább biztosak lehetünk, hogy több
szempontból is örülnek a fesztiválnak. Néha megunták monoton rágásom szilárd
figyelését, olyankor dzsipekről beszéltek, és élő állatok „gigájának” technikás
elmetszésére oktatták egymást. Gyergyó, én ezt is szeretem a székely
férfiakban!
Úgy értettem, 11-től
kezdődik a szakmai beszélgetés. Le is maradtam róla.
Délben pang a Living. Az
egyik félreeső sarokban ifjú kritikusaink tovább vitáznak a tegnapi
előadásokról. Úgy tűnik, sokminden bennük maradt. Bennem is. A mi hibánk, ez
nem kérdés.
Megtudtam, hogy a tegnap
esti zsidó színház előadásának folyamatos előtapsolója nem egy lelkes
műkedvelő, hanem maga a rendező volt. Ritkán lepődöm meg rendezőkön. Ő meglepett.
Estefele a versek
elmondhatóságán gondolkodtam. Szeretem a jó verseket: olvasni és felolvasni,
behunyt szemmel hallgatni.
Különös érzés fog el, így
éjfél körül: mintha hirtelen megöregedtem és szentimentálissá váltam volna.
Azon töprengek, hogy a körülöttem repkedő kritikai megjegyzések ellenére miért
csak a jóra akarok emlékezni az előadásokból?! Annak ellenére, hogy egyetemi
éveim alatt pontos és gyakran kegyetlen meglátásaim voltak?! Azt hiszem, a
gyakorlati munka alázatosabbá tett. De nem megalkuvóvá.
Ez egy rövid nap volt.
M.
