03:25
– Hajnali fél négy van lassan, vagyis a legalkalmasabb időpont arra, hogy az
ember az elmúlt napról fesztiválnaplót írjon. Persze jó volt Sz. Rékával beszélgetni egyet.
(Kicsit belecsúsztunk a korán reggelbe, vagy késő éjszakába. Kinek mi.) Nemrég
tipegett el lefeküdni, s mikor azt mondom, tipegett, a gyergyói turkálóban
vásárolt két sünös mamuszára gondolok. (A sünös lábbeliknek külön-külön is van négy
kicsi lábuk, s ha ehhez hozzáadjuk még a Réka kettőjét, az mindjárt tízet ad.
Réka, azt hiszem, tudja a titkot: egy teatrológusnak több lábon kell állnia,
hogy egyáltalán képes legyen megállni valahogy.) Jó hírem van: laza két óra
alatt sikerült megváltanunk a világ színházi részét, továbbá megoldva az
egyetemi oktatás minden problémája, és kitárgyalva a kis, erdélyi
fesztivál-préri is. Nyugodtan aludhatunk. Jó éjszakát!
22:30
– Krumpli, tehát vacsora. Vacsora, tehát hús. Hús, tehát krumpli. Így köszönt
ránk Gyergyó szívében, a Rubinban, napjaink kulináris uroborosza.
19:00
– A szatmári színház előadásaira mindig érdeklődve ülök be, s noha a Rokonok
alatt a mögöttünk lévő sorban egy kislány feltűnően ásítozik, én egy ideig
tartom magam, és figyelem a színészeket. „Te, ezek jó színészek!” –
mondanám a mellettem ülőnek, ha nem lenne bunkóság sugdolózni előadás alatt.
Így csak annyit kérdezek: „Te, mennyit tart ez a Rokonok?” Választ nem
kapok. (Mások is tudják, micsoda bunkóság sugdolózni előadások alatt.) Szóval
figyelem a színészeket, vizsgálom a különös, ámde korhű jelmezeket, meg-meg
csap Móricz szele, s mikor nem ezekre gondolok, a rokonok jutnak eszembe, az én
saját, külön bejáratú rokonaim. Vajon mit csinálnak otthon? Talán ők is pont
most aludtak el? Arrafelé hideg van-e? Ezekre gondolok. Meg arra még, hogy ezek
a szatmári színészek jó sokan eljöttek. Volt mit utazzanak, váradiként átérzem
helyzetük, s mégsem tűnik úgy, hogy fáradtak lennének. Ez nagy szerencse,
gondolkodom továbbra is, hiszen az előadás hosszú, s hiába a beékelt szünet,
mégiscsak fárasztó lehet Móriczot játszani Babarczy László rendezésében.
17:23
– Döbbenet. Csak most tudatosul bennem, hogy ma mindössze egy előadást látunk.
Pedig lélekben rákészültem egy öt vagy hatórai etapra. Ilyen ez a
fesztivál-lét: az ember egyszerűen elkezdi kívánni a pörgést, a kezdések előtti
csenddel vegyes várakozást. S hogy ebből ma csak egy jut osztályrészül? Nem
baj. Ma pihenünk kicsit. Ma hamar megírom a fesztiválnaplót és irány az ágy.
14:34
– Megfigyelte már valaki, milyen csend van a Livingben a szakmai beszélgetések
után? Amolyan szakmai csend. Kiürül mindannyiunk közös nevezője, ez a
szerethető közösségi tér, és ezek azok a pillanatok, amikor az asztalokon még
minden rendezett, a hamutartók üresek, s valamiért suttogunk. De miért? Talán
igaza volt az Állami Zsidó Színház művésznőjének, és a színház valóban egy
templom? Talán... Mindenesetre mi suttogunk. (Van ebben valami mélyen színházi,
mi több, valami mélyen színház-szakmai: büfék félhomályában összesúgni. Brrr.)
11:20
– Útban a színház felé egy 1936-ban
készült film kockái pörögnek a fejemben. Dévényi László a tanári kar előtt áll,
és – Nyilas Misit alakítva – e szavakat mondja: „És én az hittem, hogy a
felnőttek jobbak, mint a gyerekek, mert a gyerek még kicsi és nem tudja, hogy
mit kell tenni, de a felnőtt már tudja, és én úgy vágytam a felnőttek közé,
mint a Mennyországba. Igazgató Úr, én nagyon csalódtam a felnőttekben, mert a
felnőttek nagyon rosszak, kegyetlenek, és csak a látszat után ítélnek.” Igen,
Misike. A felnőttek már csak ilyenek. De nem rosszak, csak fáradtak és
idegesek. Elfáradtak a sok harcban. De nem rosszak ők, Misike, nem, dehogy.
Csak harcolnak. Ki ellen? Mióta? Miért? Meddig? Nem tudom, Misike. S ne
gondolkozz ezen, légy inkább jó és szorgalmas debreceni kisdiák!
10:36
– A reggel csak akkor reggel, ha az ember átfutja a sajtót és a közösségi
médiát. Képbe kell kerülni. Semmi sem lehet fontosabb, mint átrágni magad az
igazán lényeges híreken.
T.
