/beszélgetés
Dimény Áronnal/
Purcărete filmjén kívül (Valahol Palilulában) játszottam
is meg nem is román produkcióban. Az Europolis (r.: Cornel Gheorghiţă) volt az,
amelyben végig románul játszottam. A Purcăretében, ezt kevesen tudják és veszik
észre, nem az én hangom szerepel.
Fájdalmasan fogadtam, ugyanakkor dramaturgiailag teljesen indokolt volt ez a döntés, ami az utómunkák alatt született meg.
A film cselekménye arról szól, hogy egy külső, „normális”
világból becsöppen valaki Palilulába. Nem az a szándék, hogy egyik régióból
átkerüljön valaki egy másikba. A kollégák többségénél nem jelenik meg az
erdélyi akcentus, nálam viszont egyből érződik, letagadhatatlan lett volna. Az
lett volna az olvasat, hogy az erdélyi bekerül az idegenek közé, a történet
pedig nem ilyesmiről akart szólni. Marius Manole bukaresti kollégám készítette
el a szinkront, aki a film végén a fiamként is megjelenik. Ilyen profizmust és
alázatot még nem láttam. A feleségem hosszan vitatkozott velem a bemutatón,
hogy ez az én hangom. Nehezen lehetett meggyőzni, hogy nem.
Így az Europolis esetén is én felvetettem az akcentus problémáját. Ez román film
volt, külföldi forgalmazással, a rendező pedig azt mondta, hogy ott meg nem
számít az akcentus.
Évekkel ezelőtt egy elég hosszú szériát játszottam
Bukarestben, az Odeonban a Dorian Gray arcképéből. Nyilván akkor is érződött az
akcentusom, de dolgoztam rajta, igyekeztem felnőni a román anyanyelvű kollégák
szintjére.
Magyarországon reklámban is feltűntem, hanggal. Ezzel kapcsolatban a legkedvesebb
élményem az, hogy egy online cikk kapcsán hosszú-hosszú vita kerekedett arról,
hogy ez az ember tényleg az étteremlánc alkalmazottja, akit megaláztak, vagy
színész. Ez nekem erős szakmai visszajelzés volt.
A filmek legtöbbször költségvetési problémákkal
küszködnek, és sokszor a kényelem, a kevesebb szervezés nyom többet a latban.
Ma már ritkán fontos, hogy egy friss arc jelenjen meg. Szereplőválasztáskor
mérvadó a színész box office-a: ki mennyi pénzt fog behozni. Sem
Magyarországon, sem Romániában nem lehet művészfilmet nyereségesre forgatni. A
jó minőségű magyar közönségfilmeknél is fontos az, hogy a plakátot olyasvalaki
vigye, aki egyből ismerős a nézők számára.
Családi vonalon székely vagyok, de én már Váradon születtem,
rajtam az erdélyi magyar akcentus kevésbé érződik. A magyarországi karrierem a
Sorstalansággal kezdődött. Ez egy szép történet, itt ugyanis tényleg sokat
keresték a megfelelő színészeket. De ha masszív székely akcentusom lenne,
lehet, hogy nem tudtam volna eljátszani a Nefelejcs utcai Citrom Bandit. Ott
viszont azt is megvárták, hogy Kertész Imre rábólintson a fotómra.
Nagyon sok olyan helyzet van, amikor a rendezői
döntésekbe nem látunk bele. Sok feltételt szabhatnak a koprodukciós partnerek.
Nem csak szakmai indokok vannak.
Azt hiszem, hazudnék, ha azt mondanám, hogy a nem
anyanyelven játszás nem jelent akadályt. Amikor egy szituáció színészként
kényelmes, az ember könnyen elcsúszik. Az, hogy egy másik nyelven játszol,
azonnal ad a munkának egy plusz odafigyelést, egy feszességet. Az a jó, amikor
ezalól felszabadulsz, bár azt teljesen sosem lehet, és nem a nyelvhelyességre
figyelsz, hanem elkezdesz játszani.
Amikor beugrottam Bukarestben a Dorian Graybe, egy
totálisan más közegbe érkeztem, egy stábba, akik összeszokottak voltak. De
befogadtak. Amikor az előadásba beugrottam, finoman szólva kihegyezetten
vártak, de néhány nap múlva már odajöttek hozzám, és hihetetlenül kedvesen
szóltak, hogy hol vigyázzak nyelvileg. Egyszerűen látták, hogy van értelme a
közös munkának. Máshol is megtörtént velem, hogy első forgatási napon még
messziről méregettek, biggyesztették a szájukat, de már második napra a
magatartásuk megváltozott. Az összeforrott közegek nyilván a munka alapján
ítélik meg az újonnan érkezőt, de ha az rendben van, az akcentus már nem
számít.
A., B.
Fotó: Biró István
