A nemzeti kisebbség

Részlet Rogers Brubaker tanulmányából

... A nemzeti kisebbség nem egyszerűen olyan csoport, mely a népességösszetétel tényeiből adódik. Nem valamiféle statikus, népességösszetételből adódó körülményt jelent, hanem inkább dinamikus politikai alapállást, vagy pontosabban szólva egymáshoz kapcsolódó, de ugyanakkor egymással versengő alapállások együttesét, melyek összetartoznak egymással. Ennek a politikai alapállásnak, avagy összetartozó alapállásoknak három jellemzője van: akik képviselik, 1) nyilvánosan igényt formálnak arra, hogy tagjai legyenek egy olyan etnokulturális nemzetnek, amely különbözik a számbelileg vagy politikailag domináns etnokulturális nemzettől; 2) követelik, hogy ez a különálló etnokulturális nemzetiség állami elismerésben részesüljön; 3) bizonyos kollektív vagy politikai jogokat követelnek ennek az etnokulturális nemzetiségnek az alapján. A kollektív kulturális és politikai jogoknak a nemzetiség alapján való követelései, bár formailag hasonlóak egymáshoz, sajátos tartalmukat tekintve igen változatosak. Terjedhetnek például a kisebbségi nyelvű adminisztrációra és oktatásra vonatkozó szerény igényektől a teljes függetlenséggel határos, széleskörű területi és politikai autonómia maximalista követeléséig. 

A nemzeti kisebbségek alapállásának egyéb aspektusai is változatosak lehetnek. Míg egyesek helyeslik a „fogadó állam” intézményeiben való teljes és kooperatív részvételt, mások a szeparatista, együttműködést kizáró alapállást helyeslik. Míg egyesek tartózkodnak a külső felek iránti kezdeményezésektől, mivel fontosnak tartják, hogy kinyilvánítsák lojalitásukat az iránt az állam iránt, melyben élnek, s amelynek az állampolgárságával rendelkeznek, mások aktívan keresik a külföldi pártfogást és támogatást, jelentse ez akár azt az államot, amelyben etnikai rokonaik dominálnak, akár más államokat, nemzetközi szervezeteket. Nemcsak a nemzeti kisebbségek között, hanem azokon belül is változatosság tapasztalható a kollektív jogokra irányuló követeléseket és az általános „alapállást” illetően. Az imént felvázolt alapállások teljes skálája megvolt például a két világháború közötti Csehszlovákiában élő szudétanémeteknél. Az egyazon nemzeti kisebbségen belüli alapállások változatossága, az egymáshoz kapcsolódó, de ugyanakkor különálló, sőt egymással szemben álló alapállások spektruma, amelyeket „ugyanannak” az etnonacionális csoportnak különböző szegmensei fogadnak el, arra enged következtetni, hogy az elemzés szempontjából hasznos lehet a mező fogalma. Annak, hogy ezt a Pierre Bourdieu által tanulmányainak imponálóan változatos sorában kidolgozott és alkalmazott fogalmat használjuk, megvan az az előnye, hogy így a nemzeti kisebbségre nem rögzült entitásként vagy egységes csoportként gondolhatunk, hanem azon pozíciók és alapállások differenciált és kompetitív mezőjeként, amelyeket a különféle szervezetek, pártok, mozgalmak vagy egyéni politikai vállalkozók vallanak magukénak, miközben mindegyik „reprezentálni” igyekszik a kisebbséget annak tagjai, a fogadó állam vagy a külvilág számára, és mindegyik a csoport legitim reprezentációjának monopolizálására törekszik.

A csoport reprezentációjának terén folyó versengés nemcsak azok között jelenhet meg, akik a csoport mint nemzeti kisebbség részére fogalmazzák meg különböző követeléseiket: ilyen versengés indulhat egyfelől a követelések megfogalmazói, másfelől azok között, akik elvetik a „nemzeti kisebbség” megjelölést és a hozzá társított követelések egész együttesét. Ez nemcsak elméleti lehetőség. Gondoljunk például „az oroszokra Ukrajnában” (és tegyük zárójelbe egy pillanatra azokat a nehézségeket, melyek „az oroszok Ukrajnában” kifejezésben már eleve benne rejlenek, amely világos szintaxisával olyasvalamit jelöl, ami ténylegesen nem létezik: vagyis egy pontosan meghatározott, világosan körülhatárolt csoportot Ukrajnában). Többféleképpen megfogalmazható, hogy mit jelent orosznak lenni Ukrajnában, de a lehetséges változatok közül csak némelyik konzisztens az ukrajnai oroszok nemzeti kisebbségként való megfogalmazásával. Az ukrajnai oroszokra gondolhatnánk úgy is, mint olyan, etnikailag orosz származású emberekre, akiknek a többsége anyanyelveként beszéli az oroszt, de akik mégis az ukrán nemzethez tartoznak – amely itt politikai, területi, vagy polgári nemzetként lenne értelmezhető, olyan nemzetként, amely állampolgárai maradéktalan összességének birtokában van és céljait szolgálja, tekintet nélkül nyelvükre és etnicitásukra, nem pedig olyanként, amely az etnikailag ukrán származásúak birtokában áll és céljaikat szolgálja. Ha az ukrajnai oroszok körében ez az önértelmezés dominálna, akkor nem létezne orosz „nemzeti kisebbség”. Lennének olyan emberek, akik etnikailag orosz származásúak, és olyanok, akik anyanyelvükként beszélik az oroszt, de nem állítanák azt, hogy az orosz nemzet vagy nemzetiség tagjai. Persze nincs semmi esélye annak, hogy ez utóbbi nézet monopolizálná a versengő identitások mezőjét. Az utóbbi időben visszaszorul ez a nézet, mivel a kelet-ukrajnai oroszok körében az ukrán gazdaság gyors romlásával párhuzamosan alábbhagy a független ukrán államiság támogatása. De még így is a versengő alapállások mezőjéhez tartozik.

Hová vezet mindez bennünket? Ha az itt felvázolt szempontok szerint újragondoljuk a nemzeti kisebbség koncepcióját, eltűnik látszólagos egyértelműsége és egyszerűsége. A nemzeti kisebbségek nem olyan, a köznapi nyelvhasználatnak megfelelő csoportok, amelyek belülről egységesek, kívülről pedig élesen elhatárolhatók. Ezután is „nemzeti kisebbségekről” fogok beszélni az egyszerűség kedvéért, de látni kell, hogy ez csupán laza és tökéletlen jelölése a versengő alapállások mezőjének, és hogy e versengés „tétjei” nemcsak abban állnak, hogy az emberek nemzeti kisebbségként melyik alapállást vallják magukénak, hanem abban is, vajon a kérdéses „csoport” (vagy a potenciális csoport) egyáltalán nemzeti kisebbségként értelmezi és reprezentálja-e önmagát. ...

(ROGERS BRUBAKER: Nemzeti kisebbségek, nemzetiesítő államok és anyaországok az új Európában)