A Titus Andronicus szövege mesés. Tele van fordulattal, csavarral,
mesébe illő lehetetlenséggel, persze kegyetlenségre áthangolva. A német színház
Titus Andronicusa a drámánál is mesésebb. Olyan, mint egy álomkép. Mint mikor
felébredsz egy rémálomból, és nem tudod eldönteni, hogy a rettenet
megtörtént-e. Az előadás látványvilága töredezett, de a rettenet meglepő módon
humort is rejt magában.
A temesvári német színház előadásai kissé mindig egzotikusak, olyan
értelemben, hogy játékstílusuk eltér az általunk jobban ismert erdélyi magyar
színjátszástól. A temesvári német előadásokban mintha összekeveredne egy
csipetnyi Bocsárdi-rendezésekre jellemző szöveghangsúlyozás, egy csepp a
Keresztes-előadások sajátos őrültségéből, és valami egyenes, pontos, jó
értelemben vett száraz színészi játék. Ez a hármas a szokásosnál koncentráltabb
figyelmet kér a nézőtől, amennyiben az dekódolni akarja az előadás egészét. És
az idegen nyelveket még nem is említettem. Talán azért nem, mert ha egy előadás
nem szövegközpontú, akkor megfejthetőnek kell lennie a színpadi játék alapján.
A Titus Andronicus pedig olvasható előadás a Shakespeare-szöveg nélkül is. Ha
ismert a véres történet, ismertek a történet szereplői, a motivációk, és a
végkifejlet, akkor nem kell a nézőnek külön a szövegre is koncentrálnia. Így
majdnem mindeggyé válik, hogy a történet milyen nyelven játszódik, helyébe a
színházi nyelv kerül.
Három részre osztott játékteret látunk: egyik a hatalomé, ahol
megtörténhet az ítélet és a halál, egyik a közjátéké, ahol cselszövések történnek,
egy pedig a népé, ahol megidéződik a manipulálhatóság, ugyanakkor itt
mutatkoznak meg a legtisztább viszonyok is.
A hatalom a színpadra épített pódiumon jelenik meg, amelyet színházi
jelekkel ruháztak fel, külön függönnyel, festett díszletelemekkel,
süllyesztőkkel. Itt megtörténhet a darab összes kegyetlensége: ítéletek, a gót
királynő fiának feláldozása, megtörténik a bosszú, majd a bosszú bosszúja is.
Ugyanakkor ez a színházi tér megenged rajzfilmekből ismert poénokat is. Így
kerülhet ugyanabba a térbe Titus fiainak levágott feje, egy égből lekandikáló
akasztóhurok, vagy egy pöccintéstől süllyesztőbe zuhanó királyné. A
helyzetkomikum a kegyetlen tettek fényében groteszk színt kap. Ebben a térben
csak felvállalt szerepek jelenhetnek meg, hiszen a hatalomnak mindig szerepeket
kell viselnie. Ezt a pódiumot a hatalmon lévők birtokolhatják: Titus Andronicus
a történet elején és végén – teljesen eltérő indíttatásból – és Tamora, az
egyetlen olyan erős jellemmel rendelkező egyén, aki képes kicsinálni Titust.
A következő szint a proszcéniumé, ahol megtörténnek a cselszövések, az
egyezkedések. Ez az egész játéktér legzsúfoltabb tere. Utalás erejéig
otthagyott díszletelemek, vagy épp erős jelzésű kellékek (mikrofon) tömik meg ezt
a járatot. A fondorlatok fojtóak – alig lehet a székektől, tégláktól,
mikrofontól, asztaltól, díszletelemektől közlekedni. Ez a szint az Aaroné, aki
hangulatokat zongorál a jelenetek alá, zenével kommentálja a történetet. Ez az
a tér, ahol mindenki megfordulhat, a hatalom és a nép között nincs más
összeköttetés, át kell vergődni a cselszövéseken.
A legalacsonyabb szinten a nézők ülnek, akiket egyszerre kezel az
előadás nézőként és a történetben résztvevő tömegként. Egyik alkalommal egy
néző téglát kap, amivel előtte Saturninus fejét „törték be”. Másik alkalommal
Aaron bízza rá a nézőre újonnan született gyermekét. Titus a nézőtéren
találkozik meggyalázott és megkínzott lányával. Az apa kétszer is a nézőtérről
a színpadra vezető lépcsőre hasal. Mindkét alkalommal felfelé könyörög, s belül
imádkozik.
A végső gyilkosság mégsem a két alsó szinten történik. Hiszen a
hatalmat csak saját otthonában lehet megölni.
Az előadás karakterei élesen elkülönülnek egymástól. Mindegyik
szereplőnek megvan egy pontosan megfogalmazott tulajdonsága, mely köré
színészileg magabiztosan építkezhet. Tamora elszánt, és ez minden pillanatban
megmutatkozik. Nemcsak a bosszúja beteljesedésekor elszánt, hanem mozgásban,
flörtölésben, hízelgésben, éneklésben, cselszövésben, mindenben az. Tamora
jelen van.
Ebben a groteszk világban egyszerre van jelen humor és brutalitás. A
két testvér, Chiron és Demetrius civakodása elsőre nevetséges hőzöngésnek
tűnik, de ebben a világban minden tett eldurvul. Egy testvéri összekapás is
elvezethet odáig, hogy teljes erejükből egymásnak dobálják a székeket, nem
kímélve a másik testi épségét.
A sok tárgy ellenére valójában nem sok színnel dolgozik az előadás; ez
azt jelenti, hogy csupán pár letisztult kulcsfogalom működteti az előadás
egészét. A piros a véré (fények, ruhák, színházi függönyök), a lila a gyászé
(Lavinia ruhája, a mikrofon köré csavart kendő), a kék az Aaroné, a tervek
kieszelőé, a suttogásé (a zongoráját takaró anyag, a gyermeke babakocsija, az
egész pódium). Az előadás nem is igyekszik a szereplők közti viszonyok
elmélyítésére, hanem inkább ezeket az alapgondolatokat próbálja felerősíteni. E
kulcsfogalmak köré épül az előadás, ezek a mozgatórugói.
A lakoma és a végső mészárlás jelenetének háromszoros megismétlése
megkívántatja a nézővel: hátha egyik alkalommal valami másként történik. Hiába,
az ismétlődés ellenére a történetnek nem lehet más kimenetele. Az előadás utolsó
mozzanataként Aaron visszakéri az egyik nézőnél megőrzésre hagyott gyermekét,
és nyugodtan kisétál a térből. A megkövezésre való tégladarab viszont ottmarad.
R.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése