Bevallom, a kollokvium utolsó napján kicsit gyúródtam, hogy harmadjára is
láthassam a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Békeidő című
előadását. Ez annak is betudható, hogy Hajdu Szabolcs rendezése egy
folyamatosan változó, minden alkalommal meglepetéseket tartogató színpadi
vízió. Leginkább látomásos színházi kísérletnek gondolom az idén márciusban
bemutatott produkciót, melynek szövegét a színészek ötletei és improvizációi
alapján maga a rendező írta, aki saját életének néhány fontosabb állomását
vitte színpadra a temesvári társulattal együttműködésben. Talán ennek (is) köszönhető,
hogy az eddig leginkább filmes munkái miatt ismert rendező szinte végig jelen
van a színpadon, s olykor-olykor mintha irányítójává válna az eseményeknek.
Megbújik az igluszerű fedett stúdiótér néhány zugában, zongorához ül, és azon
kíséri az eseményeket, vagy átsétál a színen, hogy egy-egy szereplőt bevezessen
a térbe.
Nehezen lehetne egy koherens mondatban összefoglalni a Békeidő történetét,
hiszen jó néhány, első látásra egymástól függetlennek tűnő jelenettel van
dolgunk, ha azonban mégis megpróbálkoznánk az összegzéssel, ezt írhatnánk:
Langermann Sándor (Szabó Domokos) írót megkeresi két színésznő, hogy
színdarabot írjon nekik, az apját gyászoló művész azonban alkotói válságba
zuhan, mely lelkileg és testileg is megviseli, végül pedig belehal valamiféle
daganatos megbetegedésbe. A történetnél azonban sokkal fontosabbnak érzem az
előadás valóság és fikció közti egyensúlyozását, melynek legkiválóbb példája
maga az előadás kezdete. A mindig változó nyitójelenet igyekszik aktuálisnak
maradni, így a gyergyói bemutatón nemcsak az aradi vértanúkról emlékeztek meg,
de beszédet mondott Czegő Csongor, a színház igazgatója és Mezei János,
Gyergyószentmiklós polgármestere is. Aztán valahogy a látszólag valós események
„elfajulnak”, s belefolynak egy előadásba, melynek első rögzített momentuma egy
könyvbemutató, ahol megismerkedhetünk Langermann alakjával.
Az egymásutáni jelenetek önmagukban is élvezhetőek lennének, sorrendjük
pedig kiváló dramaturgiai érzékre utal. Hajdu ízlésesen vegyíti sajátos
(iróniát is tartalmazó) humorát az egyébként megrázó történet (egy ember
fokozatos fizikai leépülése) elbeszélésével, a színészek pedig láthatóan
élvezik azt a szabadságot, melyet ez a fajta színházi nyelv megenged számukra.
Mivel szinte egyáltalán nem találkozunk a realista színjátszás
ismertetőjegyeivel, lehetőség nyílik arra is, hogy egy parodisztikus politikai
beszéd után (melyet Balázs Attila profizmusról tanúskodó virtuozitással ad
elő), később egy kocsmai beszélgetésnek lehessünk tanúi, mely egy allergiás
rohamba s egy éneklésbe torkollik.
A temesvári színház amúgy is sokunk fejében úgy él, mint a kísérletezésre
leginkább alkalmas fórum, s a Békeidő csak erősítheti ezen érzésünket.
Könnyednek nem nevezhető, ám szerethető és elgondolkodtató szűk két óráról
beszélünk, mely – szerencsére – nem vált a rendező önterápiájává (bár,
elmondása szerint, saját édesapja halálát dolgozta fel ily módon), és számtalan
kapcsolódási pontot kínál nézőjének.
T.
Kapcsolódó linkek:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése