Ma két produkcióról
beszélgettek.
Elsőként a Szatmárnémeti
Északi Színház Harag György Társulat a ...nyílt sebe vagyok a szíven szúrt
világnak… című Dsida Jenő pódium estélyről.
Már a beszélgetés elején
felmerült a kérdés: miért neveznek egy Dsida-versekből készült összeállítást
pódium estélynek? Ez a megnevezés régies, és közhelyessé tesz egy értékesebb
munkát.
Kisebb vita alakul ki a két
generáció között arról, hogy mennyire működött ez a fajta koncepció. Az
idősebbek egyértelműen hatásosnak és fontosnak tartották. Zsehránszky Istvánt
például azért hatotta meg, mert embert látott a térben szobor helyett. Továbbá
fontosnak tartja a költészet terjesztését ebben a formában is. Szerinte a
fiatalok nagyon keveset olvasnak, és az előadóművészet részeként könnyebben is
terjeszthető, ezért több ilyen költői estre lenne szükség. Erre néhány fiatal
azonnali reakcióval rávágta: egyáltalán nem biztosak abban, hogy azok, akik nem
olvasnak, bemennek egy pódium estélyre.
Kovács Bea látta, hogy egy
idős úr elsírta magát mellette a nézőtéren, de őszintén bevallotta, hogy ő
ebből nem tudott semmit átérezni. Nem azért, mert nem szereti a verseket, hisz
magyar szakot is végez, de nem látta tétjét ennek az előadásnak.
Kötő József érvei közt volt,
hogy Bogdán Zsolt interpretálása megpróbálja lebontani a beskatulyázásokat, így
vezet vissza a gyökerekhez. Szépnek találta azt a megoldást, mely eredményeként
olyan, mintha a költőt látná, akiben ott és akkor születik meg a gondolat,
melyet ott és akkor ki is kell mondania. Úgy érzi, ez az igazi
transzszilvanizmus. Ezáltal vált még láthatóbbá számára, hogy Dsidának
kisebbségi, transzszilvanista magatartása volt, illetve Bogdán előadásában
különösen azzá vált. Ezt színháztörténeti utalásos érvekkel is alátámasztotta.
Biztos benne, hogy ha a mi kultúránkban örökséget keresünk, akkor ezt így kell
csinálnunk.
A fiatalok erre Nyáry
Krisztián munkáival példálóztak és sérelmezték, hogy Bogdán nem lépett ki a
költő szerepéből. Élvezhetőbb lett volna, ha performatívabb munka születik.
Varga Anikó is radikálisabban képzel el egy ilyen előadást, és nem szereti ezt
a műfajt, de fontosnak tartotta leszögezni, hogy egy ízlésesen megkomponált
előadás született.
Hegyi Réka az előadásnak
köszönhetően kedvet kapott Dsida verseihez, és mostantól őt is olvasni fogja,
annak ellenére, hogy eddig nem érezte így.
A beszélgetések moderátora,
Köllő Katalin felteszi a kérdést Bogdán Zsoltnak, aki sajnos nem tudott jelen
lenni, hogy tudta még intenzíven végigjátszani a Dsida estély után a Csíki Játékszín
Képmutatók cselszövése előadásában Moliére szerepét. Ez számunkra örök
rejtély marad...
Ezek után döbbenten
hallgattam a moderátor szavait, aki azzal folytatja, hogy a Képmutatók
cselszövése után Hegyi Rékával elkezdték összehasonlítani az előző este látott
előadást Tompa Gábor kolozsvári előadásával. Természetes, hogy eszünkbe jut egy
korábban látott előadás, főleg ha hatással volt ránk, de problémásnak bizonyul
egy másik előadás felvezetésekor. A beszélgetés során mindketten többször
vontak párhuzamot alakítások közt, a szerepek nehézségi faktorára utalva.
A Csíki Játékszín
előadásáról elég intenzív beszélgetés alakult ki. Az előadás valóban több
kérdést is felvetett, de az előző beszélgetések tapasztalatai alapján
meggyőződésem, hogy ezek azért lettek őszintébbek és kegyetlenebbek, mert az
előadásnak csupán két fiatal képviselője (Kupás Anna díszlettervező és Vass
Csaba, aki a „Félszemű”-t játszotta) volt jelen.
Varga Anikó sokmindent
szeretett, de hiányzott számára a rétegzettség, és hogy az előadás egy kicsit átbillent
a történetmesélésbe. Pedig a nézőnek titkok kellenek. De ebben az előadásban
nem volt mélysége például a titkok felfedésének. Továbbá Bogdán Zsolt váltásai
sok lehetőséget rejtettek, de azok is kihasználatlanok maradtak.
Czegő Csongor az Othello
Gyulaházán-t hozta fel példaként, melyet ugyan kommersz vígjátéknak tart, de
mégis hiteles, ahogy adott pillanattól az előadás valóban félelmet kelt a
nézőben. Kupás Anna mesélt a minimalista tér kialakulásának folyamatáról, Vass
Csabát pedig szerepéről kérdezték.
Kolozsi Borsos Gábor szerint
a társulat színészeinek elég hálátlan szerep jutott ebben az előadásban: mintha
sok arctalan embernek kellene statisztálni Bogdán Zsolt mellett. Abban többen
is egyetértettek, hogy Kiss Bora Armande szerepében nem volt szerepben,
elveszett, nem volt partner. Kötő József egy még erősebb kijelentésre
ragadtatta magát: Kiss Bora esetében a nem-jelenlét vele született tulajdonság.
Vitás helyzet alakult ki
arról, hogy ez mikor és mennyiben rendezői, és mennyiben színészi felelősség. A
beszélgetők azt érezték, hogy több gondolat, helyzet és szerep nem volt
pontosítva. Kivételként beszéltek a király szerepéről (Veress Albert). De a
szerepek működésképtelenségéért Kötő József a színészek felelősségét is
hangsúlyozta: mintha nem gyúlt volna be a motorjuk; hisz nem mindig a
rendezőnek kell rugdosnia a színészt. Például azt említette, hogy sok helyen
csak külsőségekből építkeztek. Moirron (Papp Tibor) és Az igazságos varga
(Fekete Bernadetta) alakítását is gyengének minősítették.
Hosszabban elmélkedtek a
hatalom szerepéről, a kommunizmusról. Arról, hogy kik kit teremtenek, és hogyan
működhet ez Bulgakov drámájában, illetve hogy rendezéskor lehet-e csak az
emberi viszonyokra figyelni. Felvetődött a kérdés, hogy mit jelenthet a hatalmi
rendszer egy rezsimek alatt nem élt fiatal embernek, egy fiatal rendezőnek.
Ez a beszélgetés hosszúra
nyúlt, de nem csak azért, mert volt miről beszélni. Rövid összefoglalómból is
látható, hogy a „mentorok”-nak sikerült az eddigieknél jobban elragadtatniuk
magukat. A társulatok hiányában ezt felszabadultabban tették. Emberileg
érthető, szakmailag nem. Persze tudom, hogy nehéz pártatlanul véleményt alkotni,
hisz erdélyi színházi szakmánk kicsi és elég belterjes ahhoz, hogy mindenki
mindenkivel egyszerre jóban és rosszban legyen.
Eddig minden szakmai
beszélgetésen részt vettem, és mély hiányérzetem van. Őszintén szólva egyelőre
nem érzem tétjét a délelőtti találkozásnak: az építő jellegű megjegyzések
fehérholló-számban hangzanak el. Gyakorlati tanácsot egyet sem hallottam három
nap alatt. De a társulatok egytől sok hónapig dolgoznak egy-egy produkción, és
ha szeretnénk, hogy a jövőben jobb, másabb, szebb előadásokkal érkezzenek,
akkor pontosabban kell artikulálnunk nem csak észrevételeinket, hanem
elvárásainkat is, és jobban kell motiválnunk egyénileg és társulatilag is őket.
M.
Kapcsolódó linkek:
Kritika az előadásról (Képmutatók
cselszövése)
Kritika az előadásról (…nyílt sebe vagyok a
szíven szúrt világnak)
