Ma hiába tettem fel
a napszemüveget – nem sütött ki a nap.
Negyedik napja
vagyunk Gyergyóban, és én lelkesen hangoztatom: nincs is itt hideg! Erre ma
szürke minden és ráadásul esik az eső is. Könyörtelenül hétfő van, és egész nap
az lesz.
Tizenegykor ülünk
be a Livingre a szakmaira, ma a Dsida-estről és a csíkiak Bulgakov-előadásáról
lesz szó. Ez utóbbiról kritikát írtam tegnap, kicsit ki akarom húzni magam a
beszélgetésből, inkább figyelnék, hasonlítgatnék: mit láttam én, mit láttak ők.
A pódiumestély kapcsán azonban előbújik belőlem a kisördög, és felvállalom a
fekete bárány szerepét – vitázni kell. Szeretném, ha olyan fórum jönne létre,
ahol ki lehet mondani dolgokat. Ahol ki kell
mondani mindazt, amivel nem értünk egyet. Fejlődést szeretnék, felzárkózást.
Nem másokhoz: magunkhoz képest.
Ebéd körül ismét
eszembe jut, hogy hétfő van, ugyanis az eddig szerkesztőségből új helyre
költözünk. Ez azt jelenti, hogy a művelődési központban elkezdődött a hét,
nincs mindenkinek fesztivál. Meg akarom őrizni magamban a kolli-időszámítást:
nem akarom tudni, hogy milyen nap van. Nem akarok rutint. Erre most nagyon rá
kell gyúrni: minden nap más, de mégis ugyanolyan, és meg kell tartani magunkban
a kíváncsiságot. Ez most azt is jelenti, hogy a Foursquare-en
(https://foursquare.com) akkor minden alkalommal be fogok jelentkezni a
következő helyekre: Rubin, Living és Figura. Bár már „polgármester” vagyok
mindháromban.
A blogot
írni-szerkeszteni full-time feladat (Andi rögtön lecsap ránk, ha egy óvatlan
pillanatban átadjuk magunkat az édes semmittevésnek). Én a #diszlájkok rovat
szövegeit gyűjtöm. Skizoid állapot. Egyrészt eleve bennem van a kritikusi
magatartás, másrészt az utóbbi időben igyekszem mindenben a legjobbat keresni
(yeah right, ezt még én sem hiszem el). Egyszerre revelatív és elszomorító a
színészek, rendezők, dramaturgok, kritikusok, azaz színházi emberek negatív
tapasztalatait olvasni. Ugyanakkor azt érzem: nagyon keveset tudok én még
minderről. A rovat fontossága számomra megkérdőjelezhetetlen: végre olyan
dolgokról beszélünk, névtelenül, ám őszintén, amelyek valós, de – bízom benne –
kiküszöbölhető problémák. S ha valamelyikük nem is oldható meg, a róla való
párbeszéd létezése már félsiker.
Mindeközben
állandóan egy kellemes bizsergést érzek: egyre inkább meg akarom fogalmazni,
hogy mi érdekel a színházban és mitől lesz az jó. Eddig nem jutottam sokra, de
pörög az agyam. Annyit már biztosan tudok, hogy katarzis nélkül nem éri meg
nekem. Nem igazán. Szeretnék meghatódni. Szeretném, ha a szereplők helyett én
sírhatnék. Hagyják azt rám. Helyettük szeretnék ordítani, némán, magamban
felháborodni. Szeretem, ha valami finoman kidolgozott, rafinált. Ha nem az
első, felszínes olvasatot kell látnom. Nem félünk a mélységektől.
Délután a
gyergyóiakat nézzük, este pedig Lung László Zsolt egyénijét. Előadás után
Tamással arról beszélgetünk, hogy meg lehet-e ölni egy kecskét színpadon. Erről
akar drámát írni. Emőke lesz a dramaturg. Majd én írok róla kritikát. A szerkesztőségben
ér az éjfél, a kedd pedig már valaki másé. Talán Tamásé?
B.
