Te is tudod, Spock,
a Star Trek óta nincs munkánk. De Kirk kapitánynak zseniális ötlete támadt.
Rábukkant egy forgatókönyvre, valami Joseph Soldier írta. Nehézkes a sztori,
igazából gőzünk sincs, miről szól, de ha jól meghúzzuk, talán az iskolákban még
el lehet sütni.
Táncos karrierem
csúcspontja volt ez az előadás. Az én kezemre épült a rendezői koncepció:
tudom-e olyan intenzíven mozgatni, hogy megszűnjön a többiek feje. Ma is büszke
vagyok rá.
Ez
a pillanat, bár művészileg elég kódoltan, de a Living közege előtti hommage.
Azt a rövid időszakot sűrítettük egy jelenetbe, amikor a halálos dohányfüstben
az emberek elkezdenek egyre inkább egymásra támaszkodni, majd tömegesen az ágy
felé veszik az irányt.
Szeretünk
a vörös árnyalataival kísérletezni. Őszintén mondom, engem is meglepett,
mennyiféle érzést sikerült visszaadni pár lámpa és szakadt függöny
segítségével! Ulrichnak szólok majd, hogy ragassza vissza az őzike fejét.
Sokat
törtük a fejünk a próbák alatt az örök fiatalság/élet problémáján. A rendező
szerint a megoldás kulcsa a technikában rejlik. Pár kereplőből és lécből
építettünk egy időgépet, és láss csodát, pikk-pakk a hetvenes évek színházában
találtuk magunkat!
Az
interaktív színházban hiszünk. Tapasztalatunk szerint a jegy kifizetését is
interakcióként érdemes beépíteni az előadásba, mert akit kirángatunk, olyan
zavarba jön a fényektől, hogy azonnal, gondolkodás nélkül tejel.
A
kilátástalanságnak azt a fokát akartuk felmutatni, ahol már tényleg nincs remény. A
totális dezillúziót kifejezendő, egyes színészek már csak halovány árnyékukkal
vesznek részt a játékban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése