Rokoni
kapcsolatok alapján osztani pozíciót, pénzt, paripát, fegyvert: „ősi magyar
szokás”. Móricz regényében és drámájában (amiként az előadást rendező Babarczy László mindkettő alapján készített színpadi átiratában is) a rokonság fogalma
metaforikusan értendő: legalább annyira vonatkozik a vérségi alapú családi
hálózatra, mint az éppen aktuális hatalmi felállás alapján szerveződő
érdekviszonyokra. Aligha akad olyan néző, akinek ne lenne ezzel kapcsolatos
tapasztalata: elég, ha kinéz az ablakon, elég, ha benéz az ablakon – szűkebb és
tágabb környezetében így működik a világ. Érthető a (messze nem erőltetett)
célzatosság a szatmári színház Rokonok-előadásában – amelyet tegnap este a hivatalos
bemutató előtt láthatott a gyergyói közönség –, s ez nagyon rendben van.
Babarczy
László mintha az 1976-os kaposvári rendezését vette volna alapul, legalábbis
ami a színpadképet illeti. Szerkezetében és hangulatában hasonló díszlet köszön
vissza, mint amit a kaposvári előadás fényképeiről ismerünk: a színpadot
behatároló magas falszerkezet, amelyen ajtók (ki-bejáratok) sokasága látható,
körbezárja a játékteret. Ebben a szűkös emberi-társadalmi homokozóban zajlik
minden jelenet; a faburkolatos belsőre hajazó komor fal egyszerre általános és
jellegzetes – a harmincas-negyvenes évek polgári miliőjét idéző – vizuális
alapja hivatott idomulni Kopjássék lakásához, a Boronkay-villa belsejéhez, az
utcai, hivatali és kaszinóbeli jelenetekhez, amelyeket az előadás jelzésszerű
kellékhasználattal támogat meg: ággyal, dohányzóasztallal, íróasztallal.
Babarczy
átirata a gyors helyszínváltások már-már filmes dramaturgiájára épül. Előnye
lehetne ennek a színpadi történet dinamikus tagolása, de a szatmári előadásban
ez inkább akadályként jelentkezik: a jelenetek közti állandó átdíszletezések,
még ha csak egy asztal betolásáról is van szó, piciny, ám kizökkentő technikai
szünetekként hatnak.
A
másik hátrány, hogy Babarczy verziója a regény cselekményének fontosabb
fordulataira épül, s az így keletkezett zanza ugyan kifogástalanul követi az
alapművet, mégis pont az hullik ki belőle, ami Móricz regényében olyan
izgalmas: a szövevényes viszonyok komplexitása, amely a „főtörténet”
kulisszáiban zajlik, és apró emberi megnyilvánulásokon, félszavakon,
gesztusokon, pletykákon, szövetségek létesülésén és felbomlásán keresztül
mutatkozik meg.
Azért
kár az előadásban látott vázlatosságért, mert az eszmei (morális) olvasat felé
tolja az nézőt, holott Móricz nem csak a magyar társadalom rákfenéjéről ír,
vagy a világ hatalmi felépítéséről úgy általában, hanem végtelenül érzékenyen a
hatalom erotikus természetéről is. S ennek csak egy eleme a szorosabban vett
szexualitás (Kopjássnak a femme fatale Magdaléna iránti viszonzatlan vonzalma)
– lényegében egy színekkel, illatokkal, luxussal, ismeretlen ingerekkel teli új
és gazdag (újgazdag) világ vonzásáról van szó, amely Kopjásst és feleségét épp
annyira megrészegíti, mint amennyire meg is rettenti. Pontosan, ösztönösen is
érzik, mennyire veszélyes olyan világba lépni, amelynek nem ismerik a kódjait.
Babarczy
előadásából számomra a viszonyok telítettsége hiányzott a leginkább:
informatívan érthető ugyan, miről szól a színpadi történet, a nézőnek mégis
nehéz beleélnie magát abba, hogy például egy olyan hideg, minden kisugárzástól
mentes nőbe, mint akit Bogár Barbara játszik Magdalénaként, egyáltalán bele
lehet szeretni. Minden kis karakterfestő színért, ízért, mozdulatért hálás
ezért a néző: ilyesmivel inkább a polgármestert játszó Bessenyei István, a
Berci bácsit alakító Czintos József, a Kardicsot alakító Tóth Pál Miklós
játékában találkozni. Vagy az ellenzéki Martiny doktort alakító Rappert Gábor
játékában; az önérzetes kávéházi ficsúrként felvillanó Bodea Tibor
karakter-alakításában. Bár Kányádi Szilárd Kopjássja, Sándor Anna Linája
ügyesen megformált karakterek, mégis jellegtelennek hatnak.
A
szatmári Rokonok – az is sejti, aki nem ismeri a regényt – nem érhet boldog
véget. Móricz regényében Kopjáss öngyilkossági kísérletének kimenetele nyitva
marad, így kapunk egy, a regényre tekintő távolabbi perspektívát, amely ennek a
tragédiának a kisszerűségéről, a kisszerűség reménytelen szomorúságáról és
komikumáról egyszerre tudósít. Bár a
halál ténye Babarczy előadásában sincs egyértelműen kimondva, az előadás végén
felbukkanó groteszk gyászkórus inkább ezt erősíti: akár egy elénk rakott
konklúzió, tanulság. Pedig mekkora éhség van a nézőben az iránt, hogy
bonyolultabban tudhasson magára nézni, vagyis az árnyaltabb színházi fogalmazás
iránt...
