Búcsúzó nap – Fesztiválnapló, 10. nap

“A búcsúzó nap fényébe' fekszünk
Védtelenül nincsen kiirtva
Belőlünk az érzés nincsen megírva
Nem érdekes, azért nincsen mer
Ami érdekes, meg van írva minden.”

(L. A.)

Egy percig sem bánom, hogy részt vettem ezen a fesztiválon. Tíz szép napom volt.

Gyakran írtak kollégáim arról, hogy mit is kellene jelentsen a kollokválás. A magam részéről megfogalmaztam, hogy ugyan kiértékeltük az előadásainkat, de valamiért a lényegi párbeszéd mégis elmaradt. Ez nem a beszélgetéseket vezetők hibája, hanem a közösségi elhallgatás problémakörébe tartozik. Olyan ez, mint amikor egy ember „elfele” megy az utcán: jelen is van, meg nincs is. Tart is valahová, de távolodik is. Mindannyian tudatában vagyunk életformánk közhelyeinek, de mégsem vállaljuk nyíltan akár romboló, akár építő gondolatainkat közhelyeink "fejlődése" érdekében.
 

A Kollokviumon írt első naplóm elején (a 3. napot írtam én) egy rémálmomról meséltem: azt kutattam, ki öldösi álmomban a színészeket. Bár előre láthattam volna, mégis meglepett: majd minden este a Figura Livingroomjában egyenként jöttek hozzám más-más társulatok színészei, azzal a bizonyos mondattal: „a közeljövőben elhagyom eddigi színházamat”. Tehetségesebbek és kevésbé foglalkoztatottak egyaránt voltak közöttük.

Fontos megjegyezni, hogy általában a bedarálás ellen lázadoztak, illetve a perspektíva nélküli gyártás ellen. Mégis mit jelenthet a bedarálás? Talán a beolvasztás egy formája. Ha a bedarálást lefordítom, számomra azt jelenti, hogy a 20-as, 30-as, esetleg 40-es korosztály attól fél, hogy úgy öregszenek meg, mint idősebb kollégáik, hogy olyan intézményekben kell dolgozniuk, melyekben nem érzik jól magukat, és ezek szerint nem is látnak reményt a változásra.

 

Az igazság az, hogy nagy részüknek még nem sikerült artikulálniuk, milyen irányba váltanának, illetve hogy tulajdonképpen mire vágynak. Rövid szakmai tapasztalatom azért azt mutatja, hogy kevés színész meri végül megtenni ezt a lépést (még olyanok sem, akiket máshol sokkal jobban értékelnének, anyagilag is). Még nem látom át igazán az okokat, de több helyen bűzlenek, és bizonyos dolgokban nem frissülnek a kőszínházak.

Kénytelen vagyok felhívásként megjegyezni: ezt a problémakört nem szabadna elintéznünk azzal, hogy ráütjük a közhelypecsétet, és elsuvasztjuk a többi használaton kívüli akta közé. Persze, az elégedetlenségek és problémanagyítások is mindig gyakoriak, főleg, ha még meg sem fizetjük/fizethetjük alkalmazottainkat. Ideális az lenne, ha a társulatok művészi szövetkezések lennének, melyekben egy színház egy ügy érdekében csoportosítani tud hasonló ízlésű művészeket. Utópia?

Egy másik, ezzel is összefüggő probléma, ami felmerült a beszélgetéseinkben, hogy a szakma egy része meg sem fogalmazta céljait, nagy része meg már elfelejtette. Mindenki számára közismert, hogy a kőszínházak működésüket a fenntartók változó igényeihez alakítják. Ez gyakran kimerül az évadonként megállapított, más-más mértékben növekvő vagy éppen csökkenő támogatásokhoz való igazodásban. Az intézmények nem rendelkeznek átfogó működési koncepcióval. Emellett fontos lenne újra megtalálnunk céljainkat, vagy ha elavultak, elfelejtettük őket, keressünk újakat. Majd határozottabban kell kommunikálnunk színházaink misszióját.

 

Nagyok az elvárásaink a kisvárosi színházakkal szemben, előszeretettel minősítjük munkájukat, de csak ritkán gondolunk bele eltérő lehetőségeikbe a nagy színházakhoz képest. A kisebb színházak többnyire anyagilag nem engedhetik meg maguknak, hogy nagy formátumú rendezőket hívjanak. Ugyanez vonatkozik a színészi bérezésekre is: többségük fizetése a rezsit is alig fedezi (a fene tudja, hogy megörültek vagy simán csak őrültek, hogy így is a pályán maradnak). A tehetségeseket megtalálják, nagyobb bérrel és sikeresebb munkával kecsegtetve elcsábítják a nagyobb hírnévvel és infrastruktúrával rendelkező színházak (természetesen akadnak olyanok is, akik a csábítás ellenére ragaszkodnak kis közösségükhöz). A kis színházak kevesebb színészt tudnak foglalkoztatni, továbbá ilyen kevés pénzért egy részük nem tud idős színészt szerződtetni, ez pedig nagyban determinálja szövegválasztási lehetőségeiket. Előadásaikba a „nagyokhoz” hasonlóan időt és energiát fektetnek. Repertoárszínházi munkájuk szakadatlan, csak kevesebbet hallunk róluk. Előadásaikat nem nagyon tudják utaztatni: a társulat és a díszletek szállítása is hatalmas összegekbe kerül, a többnapos járműbérlésről nem is beszélve, főleg, ha egymástól távol lévő városokról beszélünk. 

Fesztiválon szereplő előadásaikon kívül még számos egyéni és társulati megmozdulásukat láthatnák nagyobb városok lakói, ha állami, nemzeti színházi berkekben (és nem csak!) gyakrabban karolnák fel őket, és biztosítanának (néha) legalább csak teret előadásaiknak. Erdélyi színházaink is egyre sikerorientáltabbak, mely önmagában nagyon hasznos, de emberközi kapcsolatainkra nézve gyakran káros hatással bír. Önzővé váltunk, és valamiért csak a maratonról álmodozunk. Mindenről van véleményünk, ha ízlésünk kérdéses is. Szapuljuk egymást, de kevésbé nyújtunk segítő jobbot. Ezen talán némileg változtathatnánk. Kevesebbek biztosan nem leszünk tőle.

Természetesen az előbbiekben felsorolt okok és érvek semmiképpen nem lehetnek kifogások az előadások minőségére. Ebben mindannyian egyetértettünk.

Szeretem a Kollokviumot. Ez azon ritka színházi fesztiválok egyike, mely igen kellemes, baráti légkört biztosít. Néhány napja mégis nemhivatalosan arról vitáztunk fesztiváljáró barátaimmal, hogy szükséges-e az összes létező erdélyi fesztivál, illetve ha választanunk kellene, melyeket találnánk létjogosultabbnak. Abban egyetértettünk, hogy a Kollokviumnak vissza kellene találnia nevéhez és eredeti céljához. Ez nemcsak szervezés kérdése, hanem a résztvevői hozzáállásé is. Meg kell tanulnunk a nyitott párbeszédet. Meg kell tanulnunk pontosabban artikulálni problémáinkat, ahogy azt is, hogyan merjünk inkább önreflexíven, mint érzékenyen élni.

Sokat gondolok mindannyiotokra!

"De most posztmodernül
Rávakuzunk a napra
Nem ideges megy át
Hidrogénből héliumba
Nem mondja, hogy ennyi
Le kéne nekem menni (a hülye napja)
Csak szó nélkül lemegy.”

(L. A.)

M.

Szuperhősök a Figuránál

Mágikus Magdi: aki a költségvetést tudja zéróval osztani és a fizetésünket a végtelennel szorozni.

Gabika: a nyolckarú nő, egyszerre tud szkennelni, xeroxolni, gépelni, korrektúrázni, kajabonokat vágni, telefonálni és kávét főzni. Dekoratívan és mosolyogva!

Györgyi: a teleportáló titkárnő, több helyen is tud egyszerre lenni, és a sminkje sincs soha elkenődve. Ő maga is csak ritkán, de azt is nevetve.

Árus Kati: számára nincs lehetetlen pályázat, semmivel bármit meg tud pályázni, és megnyeri. Soha senkihez nincs egy rossz szava. Lehet, hogy angyal?

Orsi: a láthatatlan lány, csak akkor látjuk, ha ő is akarja, de hatását érezzük.

Virág: a higgadt harcos, nincs az a probléma, ami felvinné a vérnyomását.     

Csongi: ő Heisenberg (Walter White, breaking bad) helyi replikánsa, Heidegger, ő bármiből tud Kollokviumot főzni.

*

Lóri: az autószerelés nem tudjuk, mennyire, de a fotózás megy neki. Annyit dolgozik, amennyit nem szégyellünk. Alszik egyáltalán?

Norbi: a Bocsárdi Gabi-díj friss birtokosa, a kollokvium kába szemű kabalája. Médiasztár- karriert neki!

Gábor: hol volt, hol nem, hol a fotógép mögött, hol a DJ-pultnál, hol a barátnője mellett, hol ott, ahol számítottunk rá, hol ott, ahol nem.

András és Péter: kétszólamú tördelőbrigád. Egészséges hozzáállásuk van a munkához és az élethez. Gyorsak, és lassuló kedvűek. Kedvesek, de szúrnak is, finoman.

Andi: az Ifitéka nagyvonalú vezetője, aki hagyta, hogy a kolli-baci hadiszállása, csészéi és almaleve tábort verjenek a nagyobbik szobában. Köszi a színes falakat!

KÖSZÖNET azért is, minden irányba, amiről nem tudunk! :)

A nemzeti kisebbség

Részlet Rogers Brubaker tanulmányából

... A nemzeti kisebbség nem egyszerűen olyan csoport, mely a népességösszetétel tényeiből adódik. Nem valamiféle statikus, népességösszetételből adódó körülményt jelent, hanem inkább dinamikus politikai alapállást, vagy pontosabban szólva egymáshoz kapcsolódó, de ugyanakkor egymással versengő alapállások együttesét, melyek összetartoznak egymással. Ennek a politikai alapállásnak, avagy összetartozó alapállásoknak három jellemzője van: akik képviselik, 1) nyilvánosan igényt formálnak arra, hogy tagjai legyenek egy olyan etnokulturális nemzetnek, amely különbözik a számbelileg vagy politikailag domináns etnokulturális nemzettől; 2) követelik, hogy ez a különálló etnokulturális nemzetiség állami elismerésben részesüljön; 3) bizonyos kollektív vagy politikai jogokat követelnek ennek az etnokulturális nemzetiségnek az alapján. A kollektív kulturális és politikai jogoknak a nemzetiség alapján való követelései, bár formailag hasonlóak egymáshoz, sajátos tartalmukat tekintve igen változatosak. Terjedhetnek például a kisebbségi nyelvű adminisztrációra és oktatásra vonatkozó szerény igényektől a teljes függetlenséggel határos, széleskörű területi és politikai autonómia maximalista követeléséig. 

A nemzeti kisebbségek alapállásának egyéb aspektusai is változatosak lehetnek. Míg egyesek helyeslik a „fogadó állam” intézményeiben való teljes és kooperatív részvételt, mások a szeparatista, együttműködést kizáró alapállást helyeslik. Míg egyesek tartózkodnak a külső felek iránti kezdeményezésektől, mivel fontosnak tartják, hogy kinyilvánítsák lojalitásukat az iránt az állam iránt, melyben élnek, s amelynek az állampolgárságával rendelkeznek, mások aktívan keresik a külföldi pártfogást és támogatást, jelentse ez akár azt az államot, amelyben etnikai rokonaik dominálnak, akár más államokat, nemzetközi szervezeteket. Nemcsak a nemzeti kisebbségek között, hanem azokon belül is változatosság tapasztalható a kollektív jogokra irányuló követeléseket és az általános „alapállást” illetően. Az imént felvázolt alapállások teljes skálája megvolt például a két világháború közötti Csehszlovákiában élő szudétanémeteknél. Az egyazon nemzeti kisebbségen belüli alapállások változatossága, az egymáshoz kapcsolódó, de ugyanakkor különálló, sőt egymással szemben álló alapállások spektruma, amelyeket „ugyanannak” az etnonacionális csoportnak különböző szegmensei fogadnak el, arra enged következtetni, hogy az elemzés szempontjából hasznos lehet a mező fogalma. Annak, hogy ezt a Pierre Bourdieu által tanulmányainak imponálóan változatos sorában kidolgozott és alkalmazott fogalmat használjuk, megvan az az előnye, hogy így a nemzeti kisebbségre nem rögzült entitásként vagy egységes csoportként gondolhatunk, hanem azon pozíciók és alapállások differenciált és kompetitív mezőjeként, amelyeket a különféle szervezetek, pártok, mozgalmak vagy egyéni politikai vállalkozók vallanak magukénak, miközben mindegyik „reprezentálni” igyekszik a kisebbséget annak tagjai, a fogadó állam vagy a külvilág számára, és mindegyik a csoport legitim reprezentációjának monopolizálására törekszik.

A csoport reprezentációjának terén folyó versengés nemcsak azok között jelenhet meg, akik a csoport mint nemzeti kisebbség részére fogalmazzák meg különböző követeléseiket: ilyen versengés indulhat egyfelől a követelések megfogalmazói, másfelől azok között, akik elvetik a „nemzeti kisebbség” megjelölést és a hozzá társított követelések egész együttesét. Ez nemcsak elméleti lehetőség. Gondoljunk például „az oroszokra Ukrajnában” (és tegyük zárójelbe egy pillanatra azokat a nehézségeket, melyek „az oroszok Ukrajnában” kifejezésben már eleve benne rejlenek, amely világos szintaxisával olyasvalamit jelöl, ami ténylegesen nem létezik: vagyis egy pontosan meghatározott, világosan körülhatárolt csoportot Ukrajnában). Többféleképpen megfogalmazható, hogy mit jelent orosznak lenni Ukrajnában, de a lehetséges változatok közül csak némelyik konzisztens az ukrajnai oroszok nemzeti kisebbségként való megfogalmazásával. Az ukrajnai oroszokra gondolhatnánk úgy is, mint olyan, etnikailag orosz származású emberekre, akiknek a többsége anyanyelveként beszéli az oroszt, de akik mégis az ukrán nemzethez tartoznak – amely itt politikai, területi, vagy polgári nemzetként lenne értelmezhető, olyan nemzetként, amely állampolgárai maradéktalan összességének birtokában van és céljait szolgálja, tekintet nélkül nyelvükre és etnicitásukra, nem pedig olyanként, amely az etnikailag ukrán származásúak birtokában áll és céljaikat szolgálja. Ha az ukrajnai oroszok körében ez az önértelmezés dominálna, akkor nem létezne orosz „nemzeti kisebbség”. Lennének olyan emberek, akik etnikailag orosz származásúak, és olyanok, akik anyanyelvükként beszélik az oroszt, de nem állítanák azt, hogy az orosz nemzet vagy nemzetiség tagjai. Persze nincs semmi esélye annak, hogy ez utóbbi nézet monopolizálná a versengő identitások mezőjét. Az utóbbi időben visszaszorul ez a nézet, mivel a kelet-ukrajnai oroszok körében az ukrán gazdaság gyors romlásával párhuzamosan alábbhagy a független ukrán államiság támogatása. De még így is a versengő alapállások mezőjéhez tartozik.

Hová vezet mindez bennünket? Ha az itt felvázolt szempontok szerint újragondoljuk a nemzeti kisebbség koncepcióját, eltűnik látszólagos egyértelműsége és egyszerűsége. A nemzeti kisebbségek nem olyan, a köznapi nyelvhasználatnak megfelelő csoportok, amelyek belülről egységesek, kívülről pedig élesen elhatárolhatók. Ezután is „nemzeti kisebbségekről” fogok beszélni az egyszerűség kedvéért, de látni kell, hogy ez csupán laza és tökéletlen jelölése a versengő alapállások mezőjének, és hogy e versengés „tétjei” nemcsak abban állnak, hogy az emberek nemzeti kisebbségként melyik alapállást vallják magukénak, hanem abban is, vajon a kérdéses „csoport” (vagy a potenciális csoport) egyáltalán nemzeti kisebbségként értelmezi és reprezentálja-e önmagát. ...

(ROGERS BRUBAKER: Nemzeti kisebbségek, nemzetiesítő államok és anyaországok az új Európában)

A kolli-baci csapatépít

Lovassy Cseh Tamás: jó kis poénokba csomagolja kritikáit a világról, színházról, emberekről, ha nem szemfüles az ember, nem is veszi észre, mennyire oda-oda üt. Oda, ahol fáj. És mikor nem kritikaír, váratlanul és minden előzmény nélkül elindít egy Bódi Margó-számot, amit énekel is. Emellett növeli a blogunk olvasottságát a botrányaival. Ajánljuk más fesztiválokra is. A megfázást Gyergyóban szedte össze.

Biró Réka: a szerkesztőség legcsendesebb jelensége. Felszállt Kolozsváron a vonatra, és azt mondta, kiábrándult a színházból. Ehhez képest reggel nyolcig szerkeszti a blogot, majd kicsit alszik és folytatja. Nyolcunk közül ő köhög a legcsúnyábban és legkitartóbban. Ahogy teltek a napok, egyre rétegesebben kezdett el öltözködni, most már eljutott odáig, hogy a kabátjára felvesz egy füssmellényt. Ha megjelenik egy paplannal, senki ne csodálkozzon. Meghűlve érkezett a fesztiválra. 

Kovács Bea: néha haragszik a világra, van, hogy elmegy a hangja is, de olvasva a naplóját, egyértelmű lesz: jön-megy a fesztiválon és figyel. No meg örvend a magyar szónak a szórványban. Ennek ellenére előszeretettel használ angol szavakat. Azért nem ül le mások után a buszon, mert érzi, ahogy belészáll a gomba. Termékeny napokat tudhat a háta mögött: két naplót írt, két kritikát és két szakmai beszélgetésről számolt be. Itt fázott meg a fesztiválon. 

Kovács Emőke: a csendes gyilkos. Ritkán szólal meg, de akkor odaüt. Szárhegyiként otthonosan mozog Gyergyóban (eltalál a színháztól a Rubinig és a színháztól a szállásig), és hosszú percekig képes ugyanarról a színészről készült fotókat nézegetni. Tudja, a mondatban hová kell vesszőt tenni, és hová nem. Ő az egyetlen, akihez nem lehetett kitalálni képaláírást (nem lehet tudni, ez jó vagy rossz). Egész héten azon volt, hogy hátha ő is megfázna, részben összejött, de még nem az igazi. 

Szabó Réka: neki mindig van képe. Fotókat válogat, szerkeszt, másol és töröl, ugyanis. S ha van egy kis ideje, ír is. Különös ismertetőjegye az egy pár sünös mamusz, amiben fel-felbukkan a szálláson. Két tányér levest szokott elfogyasztani ebédkor, és nem panaszkodik az állandó hús-pityóka kombinációra. Nem szereti, ha a szakmai beszélgetésen név szerint felkérik, szóljon hozzá, főleg azok után, hogy egyik alkalommal más előadásról kezdte el osztani a véleményét, mint amiről szó volt. A fesztiválon hűlt meg.

Varga Anikó: általában higgadtan, szakszerűen vizsgálja az előadásokat, de a Vándorszínház hatására kilép a testéből, és tavaszi lepkeként örvendezni kezd. Egyébként nagyon fázik és kritikákat ír. A fekete kabátjából fehér tollak kandikálnak ki, aggódik is emiatt. Jókat derül a saját poénjain, néha a máséin is, egyedi, ahogy felkacag. A leggyakrabban használt szavai: „figyelj!”, „érted, tehát, hogy…”. Betegen érkezett Gyergyóba, az állapota nem javult. 

Vargyas Márta: ő az, aki a legjobban átlátja az erdélyi (és nem csak) színházi életet. Úgy tűnik, mindenkit ismer, mindenkiről tud valamit, de – sajnos – túl diszkrét ahhoz, hogy ezt másokkal is megossza. Jelige: „Blikk, nők, a mi titkunk!” Mire elhozatta a télikabátját, felmelegedett az idő, ezek szerint nincs napirenden az időjárás-jelentéssel, nem úgy, mint a színházi szakma legfrissebb híreivel. A fesztivál végére ő is lebetegedett. 

Zsigmond Andrea: a motor. Burrrrrrrrrrr. De nem Dacia-motor, ami nem indul be télen, hanem mondjuk Ferrari. Nála érnek össze a szálak, kedvenc mondata: „ha van egy kis időd, ezzel és ezzel foglalkozz”. Szíve-lelke a fesztiválé, néha sír, néha kacag ezen. Minden itt született szöveg hálás neki, akárcsak a szerkesztőség összes tagja, főleg, amikor a kötőszavak, rejtett alanyok és névmások használatáról tart kiselőadást. Hosszú másodpercekig képes ezt mondani: „erre most nincs időm”, de míg ismételgeti, meg is hallgathatná, amit mondani akarunk. Azt állítja magáról, ő nincs meghűlve. 

E.

Koncertráció

 Gourmand Light ft. Simon Márton (Budapest)

POLAROIDOK ELEJÉTŐL A VÉGÉIG

 sZempöl Zenekar (Sepsiszentgyörgy)

 Luiza Zan & Jimmy Cserkész (Bukarest)

 Bob Poljakov mit Booj

Cári Tibor: A SZÍNHÁZ ZENÉJE

Kollokvium, én így szeretlek

Szeretem a kollokvium kisvárosi pezsgését. (T.)

Nagy dolognak tartom, hogy a Figura ragaszkodik a kollokviumhoz, hogy fontosnak tartja, hogy ilyen módon is részt vegyen a színházi körforgásban.

Tetszik a családias hangulat, hogy minden egy helyen történik – ez a kis fesztiválok előnye. Jól működik a kávézó, multifunkcionális terepként: a fesztiválklub, a szakmai beszélgetések, koncertek, projektbemutatók, bulik lazán találnak helyet egymás mellett.

Jó fejek a pultosok.

Vannak egész izgalmas szakmai kísérőprogramok. Például idén (eddig) a Tandemeseké.

És említsük meg persze a kollibacit. :) Mind betegei vagyunk most. :) (A.)

A figurások nagyon jó házigazdák, bármilyen rendezvényről legyen szó. Egy kicsit sajnálom, hogy a kollokviumon a román sajtó nem képviselteti magát. Ez olyan hely, ahova nem tudok úgy eljönni, hogy ne nosztalgiázzak. Mióta ezzel foglalkozom, azóta eljárok minden gyergyói rendezvényre. (R.)

Azt bírom, hogy a kollokviumon a betegség hozza össze az embereket. Hogy vannak teltházak. Hogy idejön egy csomó ember, és jól is érzi magát. Élmény volt, amikor Freddyt fejre állították a Livingben. A Dagadt Mandulák voltak még izgalmasak régebben (Norbi, Zency, Csaby ökörködései). Korábban voltak karaoke bulik is. Az se volt rossz, amikor a fesztivál inkább a fesztiválról szólt, mint a színházról. (G.)

A kollokviumban szeretem: hogy a szakmai beszélgetések a Livingben vannak. Az a cél, hogy mindenki jól és biztonságban érezze magát, hogy felszámoljuk az esetleges, az előadáshoz viszonyítva eltérő álláspontok és perspektívák közötti szakadékot. Szeretem magát a Livinget, hogy otthonos, és nem érzem azt, hogy csak belsősöket lát szívesen (mint sok más színházbüfé). Szeretem a kolli-bacit, mert nem hagyja, hogy elkallódjanak az impresszióink és gondolataink az előadásokról. És Gyergyót is szeretem, mert most épp nincs hideg. (B.)

A kollokvium alatt érzem azt, hogy otthon vagyok Gyergyóban. (F.)
 

A tegnap este egyik legszebb felfedezése, hogy egy kollokvium során egész színész osztályok gyűlhetnek össze, olyan emberkék, akik jelenleg különböző városok színházait erősítik. Többségüknél megmaradtak a régi kommunikációs gesztusok és ösztönök: őszinték egymáshoz. Adnak és kapnak emberileg is, és szakmailag is. Tapasztalataik, ötleteik leegyszerűsített színházközi kommunikációként hatnak még egy kocsmaasztalnál is.

A délelőtti szakmai kollokviumok nem egy távoli, fölényes mikrofonhangon szólalnak meg, hanem minden véleményre nyitott kötetlen beszélgetések. Ezen belül ritka és fontos pillanatok, amikor a színészek hangosan is megfogalmazzák gondolataikat, néha kételyeiket szerepükről, munkájukról.

Néhány anyagi és technikai hátrány kizáró jellegétől eltekintve a színházak maguk választhatják ki, mely előadásukat mutatják meg repertoárjukból a szakmának és a gyergyószentmiklósi közönségnek. Így átfogóbb képet kaphatunk egy-egy intézmény munkájáról, illetve következtethetünk a kisebbségi színházak jelenlegi művészi ízlésére.

Ugyan pénz-, és időhiány miatt nem megoldható, hogy a résztvevő társulatok végig részt vehessenek a fesztiválon, de a minden alkalommal jelenlévő fesztiválújságban/blogon tájékozódhatnak az előadások fogadtatásáról, a szakmai beszélgetésekről, a kísérő rendezvényekről, a napi hangulatról fotó és leírás formájában, továbbá az új, izgalmas körkérdéseknek köszönhetően olvashatóak a színházi dolgozók véleményei saját és mások munkájáról, példaképeikről stb. A szövegek igényes külalakú lapokban is megjelennek, melyek megtalálhatók a színház területén. (M.)

A mostani kollokviumplakátot mondanám, és a mini műsorfüzetet.

Olyan üdítő, hogy a fesztiválszervezési stressz itt nem érződik, hanem mindenki képes nyugodt maradni a rohanás közben is.

Talán a legotthonosabb erdélyi fesztivál ez a kollokvium. Ezért sok puszi nekik. (R.)

Szeretem a találkozás lehetőségét, de főleg azt, hogy esélyt kapok arra, hogy elmondhassam a véleményem. A Living Room hangulatát – ezek a fotelek ihletet adnak a beszélgetéshez. (R.)

Mert – és most muszáj újra megemlítenem a Livinget – van egy helye, ahol össze lehet gyűlni, és ha nincs épp előadás, mindenki itt van. 

Mert Erdély legnagyobb múlttal rendelkező multikulturális színházi fesztiválja.

Mert van kolli-bacija ötletes rovatokkal, jó humorral.

Mert találkozhatunk a bukaresti zsidó színházzal. :) (E.)

Jó a kollokvium plakátja, frissességet áraszt a szórólapja, műsorfüzete.

Tetszik, hogy mindenhol kanapé van – a stúdióteremben is, ha úgy szüli az alkalom. Emiatt is jó volt a hangulat a Cári Tibiék koncertjén. (A.)

Barátságos itt. Leó az első kávét ingyen adta, Márti néni a Napsugár panzióban szintén megkávéztatott, amikor látta, hogy a csészékre ragadt a tekintetem. Bármi gondunk lenne, a szervezők azonnal ugranak. A kolli-bacis munkatársak is figyelmesek, nem hisztivel reagálnak hisztire... :D A Rubin pincérei is olyanok, amilyenek máshol nem lehetnének: a keveset mosolygó hölgytől is kaptam pluszban ingyen ásványvizet (milyen rossz, hogy nem a borvíz szót írom ide). Kedvesek a faleveles utcák, a szekérzörgés hajnalban, a város széli kőfalon a régi Gyergyó-poszter.

A szakmai beszélgetések barátságossága: nem hierarchikusan szerveződnek, diákok gyakorolhatják bennük a hozzászólás művészetét. Semmi sem hierarchikus itt. Jó terep ez fiatalok párbeszédére – mert idősek alig vannak itt. Jó terep szakmai barátságok megerősödésére és köttetésére. Szövetségek csíráinak megjelenésére. Szakmai kérdések hosszas vitatására a bulikon, ölelések és puszik gátlástalan osztogatására. A szeretet gyakorlására. (A.)

Szeretem, hogy spontán helyzeteket kell megoldani, mert ha sikerül, attól valakinek jobban telik itt. Szeretem megölelni a vendégeket, akiket nagyon várok. Szeretem, hogy ennyien képesek vagyunk ezt végigcsinálni. Hogy a fesztiválújságunknak saját neve van. Szeretek izzadni az előtérben, attól félve, hogy valaki nem fog bejutni az előadásra. Szeretem a plakátot. És a bannert az előtérben. Azt nagyon. Az egész előteret szeretem most, még sosem volt ilyen pöpec. Szeretem a pálinkát. Szerettem sírni a Dsida-esten. Szeretném, ha Andi többet aludna. Szerettem, amikor megtelt hangszerekkel az iroda, mert a sZempöl elfelejtett kipakolni. Vagy amikor Simon Mártonék az égből ide pottyantak. És szeretem, hogy Norbi türelmes, és már egy órája várja az 50 banist, hogy tudjon venni egy sört. Ezért nem bánom, hogy bejön a kolozsvári lányoknak. Szeretem a fesztiválérzést mindenek felett. (Gy.)

Tyúkszem 3.

Te is tudod, Spock, a Star Trek óta nincs munkánk. De Kirk kapitánynak zseniális ötlete támadt. Rábukkant egy forgatókönyvre, valami Joseph Soldier írta. Nehézkes a sztori, igazából gőzünk sincs, miről szól, de ha jól meghúzzuk, talán az iskolákban még el lehet sütni.

Táncos karrierem csúcspontja volt ez az előadás. Az én kezemre épült a rendezői koncepció: tudom-e olyan intenzíven mozgatni, hogy megszűnjön a többiek feje. Ma is büszke vagyok rá.

Ez a pillanat, bár művészileg elég kódoltan, de a Living közege előtti hommage. Azt a rövid időszakot sűrítettük egy jelenetbe, amikor a halálos dohányfüstben az emberek elkezdenek egyre inkább egymásra támaszkodni, majd tömegesen az ágy felé veszik az irányt.

Szeretünk a vörös árnyalataival kísérletezni. Őszintén mondom, engem is meglepett, mennyiféle érzést sikerült visszaadni pár lámpa és szakadt függöny segítségével! Ulrichnak szólok majd, hogy ragassza vissza az őzike fejét.

Sokat törtük a fejünk a próbák alatt az örök fiatalság/élet problémáján. A rendező szerint a megoldás kulcsa a technikában rejlik. Pár kereplőből és lécből építettünk egy időgépet, és láss csodát, pikk-pakk a hetvenes évek színházában találtuk magunkat!

Az interaktív színházban hiszünk. Tapasztalatunk szerint a jegy kifizetését is interakcióként érdemes beépíteni az előadásba, mert akit kirángatunk, olyan zavarba jön a fényektől, hogy azonnal, gondolkodás nélkül tejel.

A kilátástalanságnak azt a fokát akartuk felmutatni, ahol már tényleg nincs remény. A totális dezillúziót kifejezendő, egyes színészek már csak halovány árnyékukkal vesznek részt a játékban.

*akiknek a tyúkszemére léptünk: Bánk bán? Jelen!, Kampf, Békeidő, Titus Andronicus, Örök fiatalság, örök élet, Bükkfaszéki Márika, Fekete tej

További fotók a flickr-n

Mit lájkoltunk a legutóbbi színházi évadban?

A Szégyent (r.: Mundruczó Kornél, Proton Színház). Nézzétek meg, ha valahol elkapjátok Avignon és Bécs között. Benedek Levente – grafikus, Temesvár

Tőlünk az Opera Ultimát és a Rosmersholmot válogatták be első körben Kisvárdára, és én valóban ezeket tartom a két legizgalmasabb előadásnak. A Rosmersholm, amit Anca Bradu rendezett, egy kevés szereplős, de erőteljes vízió alapján készült költői előadás, ami újraértelmezi és közelebb hozza a mához Ibsent. Az Opera Ultima azért izgalmas, mert Mladenovic pontosan tudja azt a színházi hatást, hogyan lehet populárissá tenni komoly gondolatokat. Gyarmati Kata – dramaturg, Újvidék

Az őrült naplója Sepsiszentgyörgyön, amelyet Mátray László alakított és rendezett. Egy őrült ember legbensőbb világa tárult fel, amelyben ott a nagybetűs Ember és Lélek, és annak szövevényes rejtelmei. Ezek olyan sok apró részletben, színészi játékban, ember- és lélekábrázolásban nyilvánultak meg, melyek által a megírt szöveg még inkább hatott.  Dénes Gergely – színész, Székelyudvarhely

Sajnos az idei évadban nem láttam sok előadást. De a kézdivásárhelyi Bugrisok profizmusa tetszett. Nagyon szépen összerakott előadás volt. A Jelenetek egy kivégzésből (mondjuk ez tavalyi) előadásban az alakítások tetszettek. Mihály Szilárd – színész, Gyergyószentmiklós

A fösvény – Tamási Áron Színház, r.: Bocsárdi László. László Zsuzsa – színész, Marosvásárhely

Joel Pommerat: A két Korea újraegyesítése (a párizsi Odéon Színház előadásában). Számomra az utóbbi évek legjobb előadása volt. Amikor együtt van a tökéletes szöveg, színészi játék, zene, fény- és hangtervezés. Hidegrázós. Székely Csaba – drámaíró

Figura – Murlin Murlo, Csíki Játékszín – Karnebál, Semmi (felolvasószínház), Örkény – Peer Gynt, Katona – Pinokkió. Dézsi Szilárd – rendező

Az Odeon Színház Piramus & Thisbe 4 You-ja és a Bányavirág viszi nálam a prímet. Barabás Árpád – színész, Székelyudvarhely

Odeon Színház Piramus & Thisbe 4 you. Fodor Györgyi, Bekő Fóri Zenkő, Szűcs-Olcsváry Gellért, Kolozsi Borsos Gábor

A LEGbüszkébb a Murlin Murlónkra vagyok. A LEGjobb volt kuriózumokat látni: Nagy József Woyzeckjét.  A LEGtöbb ideig a temesváriak Furniturja után kacagtam a poénokon. A LEGjobban Gergye Krisztián Danse Macabre előadása előtt izgultam, hogy vajon milyen lesz. A LEGjobban Téglás István lepett meg a Dance a playful body-val. Ez már LEGinkább toplistához hasonlít. Abbahagyom. Fodor Györgyi – irodalmi titkár, Gyergyószentmiklós

A nyíregyházi társulat Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak előadása. A fegyelem és a ripacskodás magasiskoláját láttam benne. Antal Csaba – színész, Székelyudvarhely

A temesvári Békeidő, és a Kosztolányi Dezső Színháztól a Démonok városa volt a legizgalmasabb élmény az idén. Nagyon örültem nekik. Meg a kolozsvári Csipke, amit Mezei Kinga rendezett, mert frissességet hozott. Biró Réka – drámaíró mesteris hallgató

J. M. Coetzee – Mundruczó Kornél: Szégyen, Proton Színház–Trafó. Sebestyén Aba – színész, rendező, Marosvásárhely

Hármat emelnék ki tőlünk: a Spiró Príma környéke, Valló Péter rendezésében, a III. Richárd, és a Tasnádi Magyar Zombi, a Bagó Berci rendezésében. Ha a közönség szempontjából veszem, akkor mindenképpen a Made in Hungária, mert az akkora közönségsiker, hogy szedik szét a házat. Kisvárdára az előző évadból A hentességed című produkció megy, mert most nem volt szempont, hogy tól–ig legyen bemutatva, Hizsnyan Géza válogatott, ezt ő javasolta. Versenyen kívül pedig a Caligula helytartója, ami szintén a tavalyi évadnak a bemutatója. Tóth Tibor – színész, igazgató, Komárom

A Katona és Szputnyik közös Anamnesise és a vásárhelyi koreográfia szakos diákoknak a Három nővér-előadása, amit András Lóránt csinált. Sok jó megoldás volt benne, volt súlya, humora is. A végzősök sokoldalúsága derült ki számomra az előadásból. Demeter Kata – dramaturg, Székelyudvarhely

Szerintem a Tapasztalt asszony, ez az évadunk első előadása, Tasnádi István írta és rendezte. Az Újvidéki Színház Opera Ultima előadása, ami szerintem egy világszenzáció... Brestyánszky Boros Rozália – dramaturg, Szabadka

Szerettem a temesvári Békeidőt, Kolozsváron a Csipkét és a Don Juant. Nagyon szerettem a Tandem „keresztelőjét”. A kassai Marat/Sade-ot, szándékaiban. A komáromiaktól A hentessegédet és a Caligula helytartóját. A pécsiektől a Picasso kalandjait, mert igényesen szórakoztató. Zsigmond Andrea – tanársegéd, Kolozsvár

Jó volt nálunk az április 11-i verses összeállítás, egységes csapatként működtünk benne. Jó volt a független produkcióként futó Padlószőnyeg is – Márdirosz Ágnes, Csíki Játékszín

Ha azt kérded, szakmailag mi volt nálunk nagyon jó előadás, akkor a Békeidőt mondom. Ha azt kérded, melyik előadás tart jogosan számot a közönség érdeklődésére, azt mondom: a Parasztopera. Kocsárdi Levente, Temesvár

A Valami csajok! Nálunk az volt a jó idén. Diószegi Attila, Erdei Gábor, Sepsiszentgyörgy