#diszlájkok

#anno_domini: ha valakit azért tartanak jónak, mert egyszer valamikor jó volt.

#beskatulyázás: színészekre (alkatukból adódóan) mindig ugyanazt a szerepet ráosztani. Nekik azért rossz ez, mert innen már csak egy lépésre van a fejlődés helyetti stagnálás, a nézőknek meg azért, mert unalmas mindig ugyanazt a színészt (és -játékot) látni a hősszerelmes vagy a femme fatale szerepében.

#büféostrom: a színházbüfé embereket félresöprő lerohanása felvonások között. Itt dől el, hogy igazán ki a nikotinfüggő.

#civilciki: ha olyan színészek énekelnek és táncolnak, akik nem tudnak, de a szerep megkövetelné, hogy tudjanak.

#dévédnézni: ha a válogatók DVD-n nézik meg az előadásokat.

#előre_tudom: a kritikaírásnál előre kiosztott lapokkal játszanak. Ha valaki nem szimpatikus rendezte az előadást, azért is megtalálják benne a hibát.

#ex_machina: merev és nehézkes a színházi intézmények működése. A struktúra alá rendelődnek az emberi energiák, nem pedig fordítva: hogy az emberek alakítanák a számukra és a környezet számára is megfelelő formát.

#hírcsárda: sokkal többet kellene kommunikálnunk, bármilyen előjellel. A színházak között működik egy olyan „hírhálózat”, ami gyorsabban elviszi a hírt, mint ahogy az megtörténne. Rettenetesen bosszant a nem egyenes beszéd. 

#instantkellesz: "Halló! Bocs a kései zavarásért, de most szólt a rendező, hogy mégis kellesz a holnapi próbán."

#instantmégsem: "Sajnálom, hogy ma sem értünk a te jelenetedhez, de sajnos a Színház ilyen... légy alázatos!"

#kegyetlen_színház: néha érezni, hogy a színház nem szeret. (Még kegyetlenebb kérdés: kellene szeretnie?)

#ki_se_menetel: lehangoló, amikor elégnek tűnik a félmegoldás a szereplő színről való kimeneteléhez. Amikor mondvacsinált okok miatt vagy olcsó reagálás kíséretében vonul el. Pedig egy jó kimenetel bármikor felér egy jó bejövetellel.

#kolozsvári_arrogancia: az a szamosmenti életérzés, amellyel az intézmény a többi város színházait önmaga után rangsorolja, de alaposan. Vagy alaptalanul.

#kritik_un: egyes, sokat látott-hallott-tapasztalt kritikusok eleve unottan ülnek be az előadásra, ha az történetesen ismert darabból készült. Lehet, hogy ők pályafutásuk során tízszer írtak már Három nővérről, és húszszor láttak Csehov-újraírást, a nézőkről viszont nem mondható el ugyanez. A magukkal hozott unalom vitathatatlanul kihat a megírandó kritikára, és az „hányszor láttuk már, jobban” érv sértő lehet a társulat, a színház számára. Mert az előadás, mégiscsak az egyszeri, halandó néző számára készül. Bármilyen fájó és borzalmas is ez.

#kritikustusa: idegesítő az a jelenség, amikor egy rosszabbul sikerült előadás után az ember úgy érzi magát a kritikusi körökben, a tekintetek kereszttüzében, mintha az összemberiség ellen követett volna el merényletet.

#kritikus_paradoxon: ha nézőként üldögélünk (és élvezünk) a közönség soraiban, nehezen tudunk szakmai hozzáállást produkálni; ha kritikusként vagyunk ott az előadáson, alábbhagy a szórakozás. Fesztiválon nem tudunk fesztiválozni, mert buli helyett írunk. Ugyanakkor a fesztiválról kell írnunk. Amin nem veszünk részt, csak módjával.

#magánügy: a szakma szétforgácsoltsága. Táborok (személyes sértettségek, barátságok) mentén szerveződik az egész színházi élet.

#mindenLEGinkábbtegnaprakellett

#na_én_leléptem: amikor valaki felháborodva, „hogy lehet ilyen színházat csinálni?” arckifejezéssel viharzik ki a teremből előadás közben, miközben a plakátra nézve már tudni lehet, hogy mire számíthatunk. 

#nagytestvér: ha magyarországi barátaink kívülről néznek (le) ránk. A saját dolgainkról kell lennie saját diskurzusnak is.

#nem_az_egész_világ: zavar, hogy valamire azt mondjuk, hogy színház, pedig nem az.

#nézőmustra: az előadás előtti és utáni pár perc, amikor végig lehet mérni, hogy ki, miért, kivel jött. Ülve a legkényelmesebb.

#nincspiráció: a tehetetlenség érzése egy-egy olyan alkotóval szemben, aki ránk néz, de üres a tekintete, nem akar semmit, nem inspirál.

#ordítás: a színész műveli, ha a rendező hagyja, még rosszabb: ha instruálja. Néhány a legtöbb esetben belefér, de másfél-két órát végigordítani: fölösleges, nem ötletes és (fej)fájdalmas.

#pedig_a_darab: amikor valaki arról beszél, hogy mit lehetett volna csinálni a darabból, ahelyett, hogy a konkrét előadást próbálná megérteni.

#pénztelenség: szimpátián vagy barátságon alapuló ingyenmunkák, hosszú órák minimálbérért. Igazi kihívás lankadatlan odaadással és kreativitással dolgozni akkor, amikor a havi *** lejes fizetésből napról napra (alig) élünk (meg)

#provinciázás: amikor egy nagyobb színház/kultúra azt gondolja a kisebbről, hogy az provincia, csakazért, mert kisebb. De csakazért. Pedig lehet, hogy kicsi, de hm!

#pszeudomegváltás: többször akarjuk megváltani a színházat, mint ahányszor színházat csinálunk, avagy: nem úgy akarjuk megváltani a színházat, hogy színházat csinálunk.

#rendezői_arrogancia: amikor a rendező azt hiszi, hogy csakis az ő meglátásai mérvadóak, és lenézi vagy mellőzi a többiek, pl. színészek véleményét. Színészi változata is ismert.

#sans_büfé: kell egy hely, ahol előadás előtt, közben és után találkozni lehet. Nem csak belsősöknek! Ideális esetben a néző is kommunikál, nem feszeng. A Living nem büfé! De mégis mérföldekkel jobb, mint sok más, létező vagy nem létező színházi „kocsma”.

#sans_dramaturg: rendezők utópisztikus elképzelése, hogy a szöveggel nem kell *annyit* foglalkozni. Mindenki megsínyli: a lehetetlen mondatokat mondó színész, a színpadot következetlenül átrendező munkások, a székében szétfolyó, emberileg elviselhető előadáshosszat követelő néző. A dramaturg létező entitás, aki csak arra vár, hogy igénybe vegyék.

#sepsi_vár: nem hoznak Kolozsvárra szentgyörgyi előadásokat.

#szellemi_spórlás: amikor színházi (külsős vagy belsős) alkotók annyira kerülnek viszonyba a munkájukkal, hogy „megcsinálok ezt-azt, mellébeszélek, és ez így elég”. Megszűnt a kíváncsiságuk, minden mindegy. Mert minek, kinek. (Ennyiért...)

#színház_paradoxon: szeretem, hogy van, akivel dolgozni. Nem szeretem, hogy nincs, akivel dolgozni. Unom, hogy nincsenek új témáink. Szeretem, hogy mégis tudunk beszélgetni. Gyűlölöm a képmutatást. Mindenkit szeretek. Imádok jó előadásokat nézni. Irigy vagyok, ha jó előadást látok. Sajnálom, hogy sokan hagyják abba a "színházcsinálást". Örülök, hogy mégis sok embert érdekel. Nem szeretek színházi újságba írni. Tetszik, hogy Te mégis elolvasod.

#színházi_szaft: amikor jobban érdekel a színházi élet, mint maga a színház. Mert előbbi (olykor) izgibb, mint utóbbi.

#színész_szégyen: amikor egy  (emberileg és művészileg) megalázó szerepet kell eljátszani, ami egyszerre szánalmat és empátiát ébreszt a szenvedését titkolni próbáló színésszel szemben.

#színis_nyerítés: amikor a színis hallgatók csapatostól beülnek egy előadásra, és a poénokat túlreagálják, kacagás-vonalon, hogy mindenki lássa: ők értik, miről van szó.

#támogat_ás: amikor a kritikusi magatartás nem támogató (a támogatást nem bárgyú lelkesedésként kell érteni). A kritikát mindenki rosszul fogadja, a megfelelő kritikai kommunikációt is nehezen találjuk meg, pedig a kettő szorosan összefügg.

#túlokoskodás: néha az a fekete szék egyszerűen csak egy fekete szék, nem feltétlenül a halálra való várakozás szimbóluma. (Vagy mégis? Amikor a színész visszolvassa a kritikát és azt mondja, hogy erről szó sem volt – az azt jelenti, hogy sokrétű az előadás...?)

#trendelés: fel kell zárkózni, divatba kell jönni... Az időről-időre meghívott vendégalkotók mércéje határozza meg azt is, hogy az otthoni alkotókra milyen mértékben figyelnek oda. (Itt most mindenki gondoljon vaegy nagynevű rendezőre.)

#üvegszem: amikor (tömeg)jelenetekben a színészek semmitmondóan vagy egyszerű reakciót mímelve fordulnak rá egymásra, hogy úgy tűnjön, mintha velük is történne valami.

#vásárhelyi_arrogancia: amikor Vásárhelyre járó színiseknek meggyőződésük, hogy az ottani főiskola jobb, mint a kolozsvári. Pedig nem. (Vagy igen?)

#vécépapír_deficit: bosszantó, ha nincs papír a női vécében, vagy ha a tekercs a bacis földön áll. Egy színháznak ne csak a játék- és nézőtere legyen okés. Az előtér, a büfé, a mellékhelyiségek – mind hozzájárulnak az összhatáshoz. 

#vidéki_barlanghasonlat: értse meg minden színháztámogató, -vezető és eltartó, hogy falura színházat vinni értelmetlen... Se olyan élményt nem nyújt, se olyan hatása nem lesz egy kis színpadon, minimális technikai körülmények mellett, mint saját helyén. Nem a kultúrát kell visszavinni a barlangba, hanem a barlangot fejleszteni a kultúrához. :D Mivel a focihoz mindenki ért, álljon itt egy focis hasonlat: Miért nem játszik a Fradi és az Újpest Dombrádon? Na, pont azért.