(a Bánk bán napján)
“(…) A Werbőczy által törvénybe
foglalt nemzetfelfogást Kézai Simon már a 13. század hetvenes éveiben írt Gesta
Hungarorumában teoretikusan megalapozza: a nemzetet a politikai jogokkal
rendelkező nemesek alkotják, tekintet nélkül arra, hogy a magyarok véréből
származnak-e, vagy pedig – jövevényként – nemesi jogaikat érdemeikért kapták,
mivel a nemesek ősei engedelmeskedtek a közösség hadba hívó parancsának, míg a
szolgák felmenői nem; a hadba hívás megtagadásáért pedig az utódokra is
kiterjedő jogfosztottság, szolgaság, azaz az egyenlő jogúak közösségéből, a
nemzetből való kitaszítás jár. (…)
Az első világháborút követő
békeszerződésekben kialakított államokat Közép-Európában a nemzetállam elvére
építették fel. A problémát azonban a Párizs környéki békék nem oldották meg: az
utódállamok mindegyikébe jelentős számú nemzeti kisebbség, magyarok, németek,
szerbek, románok, ruszinok, szlovákok stb. Kerültek. (…) A békeszerződések
tartalmaztak ugyan kisebbségvédelmi ajánlásokat, a gyakorlatban azonban csekély
hatásuk volt. (…)
A náci Németország által
kierőszakolt, illetve közreműködésével létrehozott egyezmények (München,
illetve a két bécsi döntés), amelyek – legalábbis a hivatkozások szintjén – az
etnikai elv teljesebb érvényesítését szolgálták, ugyancsak nem hoztak, nem
hozhattak megnyugvást. A nemzeti kérdés megoldatlansága jelentős mértékben
hozzájárult a második világháború kirobbanásához.
A második világháborút követő
békeszerződések a régi nyomvonalon haladtak (…). Azzal a különbséggel, hogy
népességcserével, kitelepítéssel, a nemzeti diszkrimináció durva formáinak
alkalmazásával több országban valóban kísérletet tettek az etnikai homogenitás
kialakítására. (...)
A kommunizmus hosszú távon a
nemzeti-etnikai elkülönülésnek a megszüntetését, a népek egybeolvadását
hirdette. Vonzerejét nem kis részben a nemzeti kérdésben elfoglalt
álláspontjának köszönhette ebben a térségben. Nem véletlen, hogy hívei között
nagy számban voltak találhatóak a nemzeti-etnikai kisebbségekhez tartozó, s
ebbeli minőségükben üldözött vagy fenyegetett emberek. (…)
E modell működésének azonban a
társadalom totális államosítása, a hatalom végletes koncentrációja, az egyének
és csoportok tényleges autonómiájának a megszüntetése, a diktatúra volt. (…)
Néhány kommunista országban pedig
az állampárt szövetségre lépett a nacionalizmussal, s a mindenható
államapparátust felhasználva drasztikus módszerekkel kezdett hozzá a nyelvileg
és kulturálisan is egységes szocialista nemzet létrehozásához. (…) Egy
tollvonással szüntették meg például Romániában a magyar autonóm területet, a
kolozsvári magyar egyetemet, kezdtek hozzá a magyar iskolarendszer
felszámolásához, s az ellenállásnak még a kísérletét is súlyosan megtorolták.
(…)
A nemzetfelfogás, s ami még
fontosabb, a nemzeti közösség megszerveződésének két modellje tehát
változatlanul nem esik egybe, a politikai nemzet – Magyarország
állampolgárainak összessége – magában foglal a nem magyar etnikumhoz tartozó
személyeket, a kultúrnemzet fogalmába viszont beletartoznak a határokon
kívül élő s nagyon erős nemzeti identitással, az anyanemzethez való tartozás
tudatával rendelkező népcsoportok. (…)
Tisztán teoretikusan nézve a
nemzeti kisebbségek politikai szervezetei két egyenértékű alternatíva között
választhatnak. Dönthetnek azon feltevés alapján, hogy – mivel a demokrácia
kiteljesedése kedvezőbb körülményeket teremt a nemzeti-kisebbségi követelések
teljesítéséhez – előbb és elsősorban az ország demokratikus átalakítását kell
elérni, tehát a kisebbségi követeléseket időben a demokratikus átalakulás
követelményei mögé kell sorolni. De ugyanilyen jó érvek szólnak a másik
lehetséges stratégia mellett: a demokratikus átalakulást eleve olyan irányba
kell szorítani, hogy abban helyük legyen a kisebbség kollektív jogainak is. A
“megalvadt struktúrák” ugyanis nehezen változtathatók; nem is beszélve arról a
nehézségről, amit az élő és naponta tapasztalható nemzeti sérelmek orvoslása elhalasztásának
elfogadtatása jelent. (…)
A nemzetiségi pártok előtt álló
kínzó dilemma egy évtized alatt sem oldódott fel: törekvéseik nem vezethetnek
eredményre, ha ahhoz a többségi társadalom nagyobbik részének támogatását nem
tudják elnyerni, másrészt viszont nincs esélyük a sikerre, ha nem tudják maguk
mögé állítani az általuk képviselt nemzeti közösség túlnyomó többségét, és nem
tudnak nyomást gyakorolni a többségi társadalom politikai erőire.
Az egyik feltétel teljesüléséhez –
persze más, általuk aligha befolyásolható tényezők mellett – óvatosságra,
rugalmasságra, kompromisszumkészségre, önmérsékletre van szükség, a másikhoz
viszont arra, hogy ellássák a nemzeti kisebbség érdekvédelmét, s olyan célokat
tűzzenek ki, olyan eszközöket válasszanak, amelyek a nemzeti közösség számára
belátható időn belül konkrét eredményeket ígérnek. (…)
Nem lebecsülve persze az egyes
országok, illetve az egyes kormányok felfogásában, politikájában megmutatkozó
igen jelentős különbségeket, mégis azt mondhatjuk, hogy a szomszédos országok
kormányai és a többségi közvélemény meghatározó áramlatai változatlanul a
nemzetállam logikája szerint gondolkodnak mind a négy országban: a nemzeti
kisebbségekhez tartozók ügyét – legjobb esetben is – az egyéni jogok szintjén
hajlandók kezelni.”
(Részletek. Schlett István:
Nemzetek és nemzeti kisebbségek. In: Gyurgyák János szerk.: Mi a politika?
Bevezetés a politika világába. Osiris, Bp., 2004.)
