Tetszik, hogy kereső
emberek, és itt nem a pénzre gondolok.
Leginkább azt szeretem,
hogy amikor társulatként gondolok rájuk, egyúttal közösségként is. De nem úgy,
mint ami a mindennapi, vagy a „kulisszák mögötti” színházi működésben nyilvánul
meg – amelybe nézőként nincs, nem is kell, hogy legyen betekintésünk –, hanem
az előadásaikban érzékelhető egymás iránti figyelemben, abban, ahogyan együtt
tudnak lenni a színpadon.
Tetszik a nyitottságuk,
ami miatt könnyen tudok kapcsolódni hozzájuk, akkor is, ha nem egyformán állnak
közel hozzám az előadásaik. Tetszik, hogy emiatt, az előadások sorozatában van
közös történetem velük.
Szeretem az igényességüket
a színészi munkában, hogy nem állnak meg az elsődleges megoldásoknál, hogy
problémává teszik a játékban a testet, és nem arra törekednek, miként fedjék el
azt a beszéddel. Vagyis bonyolultan látják és tudják megmutatni azt, mi minden
az ember.
És jó a fesztiváljuk is.
(A.)
*
Van neki egy Pálffy
Tiborja, ami csak neki van, így másnak nincs is. (T.)
Mátrayja is van! Szalma
Hajnalkája is! Lökije is (Szakács László)! Albu Annamáriája is! Frédije is...
Illetve mindenki nagyon jó tud lenni Bocsárdi keze alatt, összeérnek a
minőségek, és minőséggé érnek össze.
Meg volt Barabás Olgája,
aki nagyszerű előadásokat rendezett! Meg van Bocsárdija, persze...!
Volt a Partok, szirtek,
hullámok, a Kasimir és Karoline, az Ilja próféta, a Peer Gynt, az Alexanderplatz...
Meg az Alkésztisz, ami máig a legkatartikusabb élményem színházban.
Tegnap Mátray hetyke kis
reakciója a Gertrudis által behozott késre. Megdöbbenése a rezesek
felbukkanásakor. Hobó helyzetből jövő székfelrúgása.
Vagy az, hogy ez a színház
mélyen az emberhez szól. (A.)
*
Meghatározó.
Életformává
vált munkájuk eredménye nem csak a színházi szakma szintjén mérhető, hanem a
rajtuk felnőtt generáció folyamatosan érdeklődő tekintetén, nyitott művészi és
befogadói szemléletén is, érzelmi intelligenciája fejlődésén.
A
kőszínházak felnőtté válására a magam részéről nem az évek viszonylatából
tekintek, hanem mikor már a belső munka látványosan meghatározza közvetlen
közösségét is, ami lássuk be, Erdély szinten folyamatos és nem könnyű feladat.
Örömmel
hallgatom, ahogy az alkotók saját munkájukról beszélnek, és most hadd térjek ki
különösen a színészekre: mindig tudják, mit csinálnak, de ha nem tudják,
keresik. Munkájuk mély tiszteletről árulkodik önmagukkal, színházi
közösségükkel, és főként befogadóikkal szemben. (M.)
*
Nagyon
közel áll hozzám a Reflex fesztivál. Itt találkoztam először az öregség
motívumával olyan formában, hogy az máig meghatározza a hozzá való
viszonyulásomat, illetve megközelíthetővé tette számomra a színház és a test
kapcsolatainak megértését. (Emma Dante: Trilogia degli occhiali.)
Szeretem
a Tamási Áron Színházat, mert közönségcentrikus. Szeretem, ahogy a terekkel
dolgoznak, színpad, nézőtér, előcsarnok, büfé, folyosó, minden unalmasnak tűnő
helyszín eredetivé válik.
Szeretem
azt, hogy bátrabban nyúlnak kortárs darabokhoz, esetleg olyan szerzők műveihez,
amelyek kevésbé ismertek. Ez a bátorság a közönség és a társulat közötti
bizalmat jelzi számomra. (R.)
Az előadások úgy maradnak
korszerűek, hogy nem kötnek kompromisszumot: nem vállalnak öncélú, olcsó és
könnyű megoldásokat a "modernség" jegyében.
A szentgyörgyi környezetre
való odafigyelés még a kifejezetten szórakoztatónak mondott produkciókban is
észrevehető: a Tesztoszteron zenészei például egy undergroundabb réteg képviselői.
A rendezők jól kiaknázzák
a színészek képességeit, ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy mennyire
veszélyezteti őket a beskatulyázás. (B.)
*
Mert a Bánk bán kapcsán
egyszer ezt írhattam: "Bánk bánra jöttünk, hol a
pompa, a korhű jelmezek, hol a hazám-hazám?" (T.)
*
Ez egy nagyon
WELL DONE előadás.
Itt minden
mondatnak ott van a hangsúlya, ahol kell legyen.
Ez egy
gyönyörűszép trianoni esszé.
Annyira el van
olvasva ez a darab.
Ha valaki így
beszél a trianoni fájdalmakról, akkor teljesen rendben van. (K.)
*
Ez egy bátor szembenézés mindenféle történelmi
mítosszal.
Ez az előadás az erdélyi magyar színészekben a
szabadság diadala.
