szó, szó, szó

Azt biztosan nem lehet elmondani a Kollokviumról, hogy ne adna teret – szellemit, szakmait, virtuálisat, intermediálisat és fizikait – a beszélgetéseknek: reggel tíz órától délután négyig dekkoltunk a színház kávézójában, hogy a szentgyörgyiek tegnap esti előadásából, a Játéktérből és a Tandem projektből okosodjunk.

Köllő Kata, a szakmai beszélgetések moderátora azzal indította a Bánk Bánról szóló beszélgetést, hogy bátor kezdeményezés az előadás, le meri rázni magáról a Katona drámájával szembeni erős elvárásokat, ugyanakkor történelmi esszéként is olvasható, hiszen nagyobb történeti kontextusban helyezi el a drámai cselekményt. Ehhez többnyire egyetértően csatlakoztunk, Kötő Józseftől pedig rövid színháztörténeti összefoglalót kaptunk kanonikus Bánk Bán-színrevitelekből, megemlítve a szimbolikus olvasat – a szabadság diadalának – fontosságát. A dráma aktualitásáról szóló eszmefuttatások után arra terelődött a beszélgetés, ami hiányzik Bocsárdi verziójából (II. Endre megjelenése), ám az értékrendhez és eszményekhez kapcsolódó problémaként mégis benne van. Bocsárdi verziója erős kézzel húzott, darabos szöveg, s bár kiemel bizonyos mondatokat, a színészek – Mátray, Gajzágó és Kicsid – arról beszéltek, hogy ezek nem rögzülnek rögtön, egy előzetes értelmezés mentén, ők idővel találják meg benne a saját hangsúlyaikat. Mindehhez hozzá kell tenni azt is, hogy maga az előadás is változik, jelenetek kerültek ki belőle (pl. a Biberach-Izidóra kettős jelenet) és apró gesztusokkal gazdagodik (pl. Biberach lágy székfelrúgása Ottó előtt).

Aztán megbeszélt időpontban Sebestyén Rita, a Játéktér főszerkesztője jelentkezett be skype-on a helsingőri várból, illetve a várral szemközti kultúrházból, mert kint erős szél fújt (azért kamerán keresztül homályosan láttuk valamelyest Hamlet otthonát és a tengert). Olyan ez, mint egy szerkesztőségi gyűlés, mondja valaki, és valóban alig akad köztünk olyan, aki ne kötődne valamilyen formában – szerzőként, szerkesztőként, szervezőként – a laphoz, amely novemberben lesz egy éves. Rita nem események, dátumok mentén beszél erről az időszakról, inkább a lap gondolati backgroundjáról van szó, kulturális attitűdről és szemléletről, amelyre a Játéktér épül. A Játéktér lényege, mondja Rita, hogy legyen saját diskurzusa az erdélyi magyar színháznak. Az erdélyi magyar színházról sokfelől beszélnek, s ez jó dolog persze, teszi hozzá, de más szempontok szerint beszélnek róla, mint ahogy innen látszik. Messze nem szándék persze  kizárni a többi szempontot.

Több mint ötven ember munkája van eddig a lapban, ami azt jelenti, hogy a közeg adta, egy jól érezhető igényből fakadt. Czegő Csongor szerint ez a közeg kétfelé viszonyítja magát, a magyar és román színházi kultúrához, és azt kérdezi, mi a Játéktér szerepe ezen belül. Rita azzal válaszol, hogy egy kultúra önmagáról szóló beszédéhez fel kell nőni. Ehhez szembe kell nézni azzal, hogy egy kisebbségi ember/kultúra mindig más, mint a többségi, illetve a kisebbségi közegre érvényes mindkét szemponttal: egyrészt provinciális, másfelől a legérzékenyebb, a legnyitottabb, a legprogresszívebb. Ám az is célja a lapnak, és a közvetve hozzá kapcsolódó projektnek (http://representationsother.wordpress.com/), hogy egy tágabb közegbe helyezze el az erdélyi színházi kultúrát: más kisebbségi és migráns színházak hálózatában. Szó esett az őszi lapszámról, amelyben több kisebbségi – romániai, újvidéki, szlovákiai, ukrajnai, franciaországi stb. – színházról lehet majd olvasni tanulmányt, recenziót. A technikai szünetet kihasználva – megszakadt az internetkapcsolat – Csuszner Ferenc, a lap menedzsere elmondta, hogy a nyomtatott verzió 200 példányban jelenik meg, ez mind el is fogy (jellemzően egy szakmai, szűk érdeklődői körben), viszont az online kiadás (http://www.jatekter.ro/?author=1) már heti negyvenháromezer letöltésnél tart, és mivel ez utóbbi kevésbé van pénzügyi háttérhez kötve, egyre nagyobb figyelmet próbálnak fordítani rá. Kötő József szerint a legfontosabb hozadéka a Játéktérnek, hogy integrálja a színházat az erdélyi kulturális körforgásba. 

Rövid szünet után a Tandemre (https://www.facebook.com/tandemcsoport?fref=tsÖ) váltunk, és a szívemre teszem a kezem vagy bárki máséra: Derzsi Dezső és Kónya-Ütő Bence prezentációja nagyon ott volt a falon meg előtte! Pörgettek egy profi powerpoint bemutatót, miközben gátlástalanul keresztbe kommentelték egymást. Derzsi általánosan is beszélt a Tandemről, meg konkrétan is. Megtudtuk, hogy mi ez a kezdeményezés (projekt-alapú összművészeti szerveződés; különböző színházakból csapódnak össze színészek, illetve képzőművészek, videósok stb. egy nyári munkára, amely az előkészítéssel együtt kilenc hónapig tart; önkéntesmunkáról van szó; pályázati úton és támogatóktól szereznek pénzt; a bázisuk a csíkszeredai Siló – amit úgy kell elképzelni, mint a kolozsvári Ecsetgyárat, vagy a budapesti Tűzrakteret, veti közbe Zsigmond Andi). És megtudtuk azt is, hogy mi volt a Derzsi megfogalmazásában utóbbi két, Kónyáéban első két színházi projektjük, vagyis hogy néz ki mindez az alkotói gyakorlatban.

A hangsúly a közegérzékenységen van, amely egyszerre vonatkozik az alkotói közösség kereteire és a befogadói környezetre. Ez az áramvonalas megfogalmazás az idei munka bemutatásában nyerte el szimpátiám fele királyságát. A projekt egy katalán család talált fotóiból indult, erre épült egy médiahekkel megtámogatott fantáziabirodalom (újsághírek az elképzelt katalán család visszaköltözéséről Csíkszeredába, valamit a családi kekszgyár újraindításáról). A színházi esemény forgatókönyvei közösségi rítusokra szerveződtek. A katalán „hagyományokat” székely hagyományokra illesztve a család egyik tagjának esküvőjét kosaras bálként hirdették meg, és a vendégek (nézők) valóban étellel megpakolt kosarakkal érkeztek a Silóba, ahol követték, de alakították is az esküvő menetrendjét (ellopták a menyasszonyt). A buli azzal ért véget, hogy elfolyt a terhes menyasszony magzatvize, és az ifjú pár a kórházba sietett. A második esemény középpontjában a keresztelő állt, amely a családi drámából kifolyólag (a gyerek valódi apja a család ügyvédje volt) gyilkossággal, illetve az örökké fiatal családnak a Szíriuszra való emigrálásával zárult. Érdekes volt, ahogyan Derzsiék a történetet a csapat adottságaihoz igazították (pl. mivel mind fiatal színészek vettek részt a projektben, a különböző életkorok problémáját a halhatatlanságot adó keksszel oldották meg), vagy ahogyan a nézői részvételről beszéltek – a színészi játékot, az ehhez fűződő kétségeiket, félelmeiket illetően is. Hallgattuk volna még, de eljött az ebédidő.

A.

Kapcsolódó linkek:

Kritika az előadásról (Bánk bán)

Szentgyörgyi színház, én így szeretlek