A kollokvium utolsó, vasárnapi szakmai beszélgetésén, talán a
kereszttűzben levő drámák hangulatisága miatt, inkább emberi, mintsem színházi
dolgokról tanakodtunk. Azért beszélek többes számban, mert nemcsak az
udvarhelyiek Fekete teje volt terítéken, hanem a gyergyói Murlin Murlo is. A
rendező, Barabás Árpád is jelen van, kihasználjuk hát az alkalmat.
Köllő Kata a remény problematikája felől közelíti meg az előadást:
kell-e lennie egy vékonyka reménysugárnak ebben a lepukkadt, kilátástalan
világban, amelyet a két felvonásban megismertünk? Freddy nem köntörfalazik:
szerinte nincs remény. Persze erről a nyomorról nem csak a színházból
értesülünk: naponta találkozunk vele, benne élünk. A darabválasztás kapcsán
Freddy hangsúlyozza, és ezzel teljes mértékben egyetértek, hogy ezek a drámák nem
véletlenül Gyergyóban és Udvarhelyen kerültek színre. A kortárs orosz szerzők
drámáiban közös a kisvárosi lét menthetetlen lerobbantsága, a hitvesztettség,
az erőszak, az alkoholizmus (számomra rendkívül Csehov-szagú volt az egész, de
még fogok ezen agyalni). A rendező, mint elmondja, bár nem tudja elfogadni,
igen jól ismeri ezt az egzisztenciát. A két rendezés időbeli közelsége számára
is nyomasztóvá vált már egy adott ponton. Azt hiszem, ezt valamennyien
megértjük.
Abban többnyire megegyezünk, hogy a színészi játék rendben volt, Bekő
Fóri Zenkő Surája és Antal D. Csaba Ljovcsikja mindvégig hiteles (és
ugyanakkor, emberileg, roppant idegesítő és visszataszító) marad. Kanadai
bloggertársunk azt mondta, hogy úgy is értette, mire megy ki a játék, hogy
amúgy egy mukkot sem tud magyarul (szerintem ez jó jel!). Két fontos kérdéskört
boncolgatunk: szó van a hitről és a megvált(oz)hatóságról, azaz az előadás
végéről. A hit azért merül fel, mert mindkét drámában szó van a megtérésről, az
Isten megtapasztalásáról. Elhangzik, hogy a társadalom legalsó rétegeinek mást,
valami megfoghatóbbat jelenthet az Isten. Arra gondolok, hogy a halálos ágyon
kevés ateista van.
Ennél izgalmasabb azonban az előadás vége: Freddy elárulja, hogy
Szigarjev drámájának utolsó jelenetét teljesen kivették, azaz újraírták. Az
udvarhelyi verzióban tehát Sura és Ljovcsik között nem a „ – Jössz? – Igen.”
sorváltás hangzik el, az új végződés pedig az alkotók szerint többféle módon értelmezhető:
Ljovcsik elmegy az újszülöttel, majd Sura is utánuk szalad. Majd vonatkattogás.
Az én olvasatomban ez egyértelműen a nő öngyilkosságát jelentette, s bár
többször is elhangzott a zárás nyitottsága, hozzám hasonló deprimált
nézőtársaimra visszagondolva mégis azt kell mondanom, hogy nem volt átérezhető
a lehetséges végkimenetelek sokfélesége. Tofán Koós Imola is elmondja, hogy
fizikai rosszullétet érzett az előadás alatt: szerinte kegyetlenség a nézőt
abba a tévhitbe ringatni, hogy valami, bármi is megváltozott ezeknek az
embereknek, és főleg Surának az életében, majd ilyen kíméletlenül szembesíteni
azzal, hogy remény márpedig nincs.
E főbb témák mentén szó volt Istenről, nemzetközi és erdélyi nyomorról
és agresszióról, a kisvárosok könyörtelen bezártságáról, ezeknek színpadi és
színészi megoldásairól. Utolsó fesztiválnapra talán kissé szomorkás
záróbeszélgetés volt ez, ilyenkor pedig csak a jó öreg közhelyek segíthetnek:
bár az élet nem habostorta, tudjuk, hogy a remény hal meg utoljára. És jön a Békeidő.
B.
Kapcsolódó linkek:
Kritika az előadásról (Fekete tej)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése