A vándorszínház pozitív kezdeményezés. Annak idején, amikor
elindították, az volt a célja, hogy ne az ember menjen be a színházba, hanem a
színház menjen az emberhez. Ez szimpatikus volt. Főleg amikor én voltam ott,
akkor volt az első turné, még mi se tudtuk, hogyan lehet ezt jól csinálni, mert
senkinek nem volt tapasztalata ebben. De az, ami az előadások után a nézők
részéről fogadott, azért érdemes volt csinálni, és a mai napig is érdemes ezt
csinálni. Én igaz, hogy az első nyár után kiestem, de azért a mai napig
érdeklődéssel figyelem az EV-t. Kicsit az én gyerekem is maradt. Mai napig úgy
érzem, mintha volna közöm hozzá, pedig nincsen. Amit szeretek benne, az az
életmódja. A faluban kikiáltozás, meg az emberek lelkesedése, amivel fogadtak
minket. (G.)
Sok az ingyen pia. Sokat lehet hülyéskedni. Minden előadás más, a
közönség nagyon befolyásolja az előadásokat, és ez jó. El tudsz vele jutni oda,
ahova amúgy nem akarnál. Ingyen kaja, ingyen szállás, és még fizetés is, egy
hónapig. Szerettek az emberek, akiknek játszottunk. Nagyon nagy móka az egész.
Meg van engedve, hogy hülyéskedjen a színész. És szöveget se kell tanulni, csak
annyit, amennyit akarsz. Volt olyan, hogy már próbáltuk a darabot, de senki nem
tudta a szöveget, s akkor elolvastuk, s néztem, hogy miért nem mondom ezt. Ez
nem is rossz szöveg. Nem kell komolyan venni. Ez is pozitívum szerintem. (N.)
Csuja Lacit kedvelem a katicabogár tetkójával. A váratlan
meglepetéseket, a felhőtlen improvizációs kedvet, az olcsó poénokat és a
mesterien kimunkált humormorzsákat. A fiatal színészek lelkesedését. A
vándorlást szeretem a vándorszínházban. S amikor a második vándorszínházban a
leszervezett program helyett egyik faluról mentünk a másikra, és nem tudtuk,
hogy hol hajtjuk le fejünket a következő nap. A hegyközszentmiklósi
termálfürdőzést éjjel egytől, előadás után. Moşu Norbert és Vass Csaba
felejthetetlen disznóvágását. Azt, amikor Ördög bácsi feljött a nézőtérről a
színpadra, és végeláthatatlan versmondásba kezdett, és Vass Csaba Arlechin
szerepében alig tudta leszedni a színpadról a lelkes nézőt. (Sz.)
Annyira
lazák és jófejek és lelkesek és ráadásul őrizgetik a hagyományokat is.
Beleszerettem
Orbók Áron és Ivák Bence játékába. (T.)
Az elképzelés tetszik
benne, hogy a színház nem az elitnek szól, és nem presztízskérdés. Hogy még
vannak olyan emberek, akik nem cinizmussal mondják azt, hogy a nyelvművelés (és
akár a nyelv életben tartása) kollektív feladat. (B.)
Úgy képzelem,
nagyon nehéz (és izgalmas) színházi szempontból nem edzett közönségnek élő, de
igényes előadásokat csinálni; nem felülről beszélni, nem gagyizni – és ők
nagyon jók ebben. Kele Fodor Ákos meseátirata meglepett, nagyon megszerettem.
Meg Csuja Lacival beszélgetni, na, ezt is szeretem. (A.)
A korábbi
előadásokat jobban szerettem. Amikor Norbi és Csaba benne voltak. (N.)
Szerettem őket
Kisvárdán, amiért újra gyereket csináltak belőlem. Fellélegeztem. (R.)
Szeretem, ha egy közösségként, közös erővel törekszünk a
cél felé, és ez a vándorszínházban erősen érezhető volt. Kifejezetten szerettem
azokat a helyzeteket, amikor valaki kilógott vagy „feladta”, és a közösség
visszarántotta a menetbe. A kedvencem az előadás után a bejáratnál nézni az
emberek arcát. (B.)
Valószínűleg a szabadság az, ami miatt szeretek ide
visszajárni. Az a szabadság, amit ez a stílus megenged, sőt, követel. Olyan
szabadság ez, amelyet a legtöbb esetben nem engedhetek meg a munkáim során.
Persze a majd minden évben változó csapat is jó motiváció. Olyanokkal dolgozni,
akikkel másképp nem lenne lehetőségem. Igaz, a próbafolyamat nagyon rövid, épp
ezért intenzív. Nagy kihívás két hét alatt felépíteni egy egész előadást.
Karaktereket, amelyeknek, a stílus követelményeinek megfelelően, szélsőségesnek
kell lenniük. No meg a jó hangulat, amely évről-évre biztos pontja ennek a
munkának. Szeretek hazajönni, itthoniakkal lenni, itthoniakkal játszani. Az a
hála pedig, amit a falvakban kapunk, csak mert odamegyünk játszani, szinte
leírhatatlan. (Á.)
Mindig jó társaság verődik össze, jó a hangulat, és jó
szokott lenni a folytatás is. A legjobb mégis az, hogy hamar észlelhető a munka
eredménye. A vándorszínház egy életérzés, csak az értheti meg, hogy mi benne a
varázs, aki átéli. (L.)
Az Erdélyi Vándorszínházba úgy csöppentem, hogy közben
még vizsgáznom és államvizsgáznom kellett. Így egy kissé kockázatosnak tűnt
belevágni ebbe a munkába, de nem hagytam volna ki semmiért. Ha visszamennék az
időben, ugyanezt tenném. Elsősorban azért, mert sosem volt eddig alkalmam
commedia dell' arte előadásokban szerepelni. Szerintem minden színésznek
fontos, hogy legalább egyszer kipróbálja ezt a műfajt. Ezzel kezdődött. Utána
elkezdődtek a próbák, összeismerkedett a társulat. Nagyszerű volt, hogy ilyen
sokféle ember verődött össze, mindannyian tanulhattunk egymástól, de közben nem
jelentett nehézséget a sokszínűség. Új kapcsolatok szövődtek nemcsak a
társulaton belül, hanem a falubeliekkel, a közönségünkkel is. A gyerekek
lelkesedése óriási energiával töltött fel. Velünk voltak a próbákon, de még a
nénik is leskelődtek a kapuból. A folyamatos utazás is izgalmas volt,
ugyanakkor a falvak nyugalma – túlzás nélkül – terápia volt, nem unalmas! Abba
a kiváltságos helyzetbe kerültem, hogy ez alkalommal, a Kollokviumon, egy új
szerepet kaptam. Annak persze nem örültem, hogy a szerepet egy nap alatt
kellett megtanulnom, viszont ez is egy új lehetőséget adott, kihívás volt. A
tapasztalatcserén, az újdonságokon, a kapcsolatteremtésen túl, természetesen,
muszáj megemlíteni a pálinkát, a tábortüzet, a kalappénzt, a cseresznyefát, a kálnoki
házicsokit, illetve Nagy Karina kolléganőmet, aki mindennap eljött velem
Szentgyörgyre, hiszen éppen abban az időben volt a Jazztábor is. Külön köszönet
tehát Nagy Karinának, aki sajnos nem lehet itt, és akinek a szerepét próbálom
ma méltó módon reprodukálni, Vass Csabának, akivel együtt stoppoltunk és
oltottunk tüzet, és Szonday Csongornak. Köszönet az egész társulatnak és
köszönet az interaktív nézőknek. (R.)
Azt szeretem a vándorszínházban, hogy pár száz évvel
ezelőtti műfajok tapasztalatait hasznosítva, a színészi test kifejezőkészségét
használja. A magyar nyelvű színjátszásban ritka színfolt a commedia dell'arte
alap, de Erdélyben ezt a stílust azért is értik, mivel a román színjátszás
erősen táplálkozik ebből a formából. Tetszik az előadásokban, hogy egyszerre
tudnak életszerűen vaskosak és költőien légiesek lenni. Szerelmes vagyok az
egész társulatba. (A.)
Mivel beugróként vettem részt a mostani turnén, ezért
csak pár dolog van, amit megemlíthetek. Először is érdekes volt falusi
színpadokon játszani, teljesen más dolgokra reagálnak az itteni emberek, mint a
városiak. Másodszor meg a fiatalok lelkesedése és energiája ragadott magával,
és segített játszani. Határozottan pozitív élmény, és kinti térben is szeretném
kipróbálni egyszer csak, ha már nem lesz tél. (O.)
„Úgy felrúglak, mire leérsz, a ruhád kimegy a divatból!”
(Egy beimprózott rész.)
Itt né... dógozunk... dógozgatunk... s őrizzük a
hagyományokat. (I.)
Fontos, hogy egy faluban legyen tanító, postás, orvos, és
ezen a nyáron nyilvánvaló lett számomra, hogy vándorszínész is. Míg az orvos
gyógyít, addig a színész fertőz, és ő maga is megfertőződik. A tény, hogy nincs
színpad, nincs fal, a szintkülönbség néző és színész között olyan
közvetlenséget eredményez, amitől néha úgy érzem, nem is előadok, hanem olykor
én magam válok befogadóvá és a szerepem ezáltal válasz lesz, beszélgetés a
nézővel. Ha azt mondanám, azért szeretem csinálni, mert adhatok, nyilván
hazudnék, mert annyi mindent kaptam a partnereimtől, akiket bátran nevezek
barátaimnak, a hangulattól, az esti szekeres hirdetésekből és természetesen a
falu lakóitól, hogy olykor úgy éreztem, egy nyári kiránduláson vagyok. Ami
mégis a legfontosabb, hogy amikor először tettem fel a menyasszonyi koronám,
magam sem hittem, hogy én vagyok Márika, a menyasszony. Amikor azonban először
láttam csillogni a korona fényét a falubeli gyerekek szemében,
megbizonyosodtam, hogy a falusiak hite, tisztasága és lelkesedése igazi Szűz
Márikává változtatott engem. Ezt a csillogást mondanám, ha egy szóban kellene megfogalmaznom,
mit is szeretek a Vándorszínházban. (Á.)
Magyarországiként (s most ezt történelemtől függetlenül
írom) nagyon izgalmas volt „itteni magyarokkal” dolgoznom, s találkoznom. Egy
olyan világba csöppentem bele, amiről tudomásom sem volt. Sajnos odahaza csak a
leszakadást „oktatják”, de azt elfelejtik – szerintem –, hogy az „anyaország”
(hiszen ezen funkcióját képtelen betölteni) szíve-lelke itt van. Nem csak a
színházban, de az emberek közti kapcsolatokban. Benne van egy olyan nyitottság,
figyelem s őszinte egybetartozás, mely az erdélyi magyart erdélyivé teszi, s
melynek hiánya miatt a magyarországit csak magyarországivá, s nem magyarrá
teszi. Hiszen itt az erdélyi szó ezen tulajdonságokat jelöli, míg a magyar csak
egy nemzetet képes megkülönböztetni a többitől. S itt kezdődik számomra az a
fajta fal, melyet régóta próbálnak lebontani magyar s erdélyi közt. S melyet az
Erdélyi Vándorszínháznak, ha csak egy előadás idejére is, de sikerül
ledöntenie. (N.)
Azt szeretem a vándorszínházban, hogy meg kell küzdenünk a néző
figyelméért. (L.)
Kapcsolódó
linkek:
Kritika az előadásról (Bükkfaszéki Márika)
Képek az előadásról
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése