Amikor a nyomor már nem is álmodik

A kollokvium utolsó, vasárnapi szakmai beszélgetésén, talán a kereszttűzben levő drámák hangulatisága miatt, inkább emberi, mintsem színházi dolgokról tanakodtunk. Azért beszélek többes számban, mert nemcsak az udvarhelyiek Fekete teje volt terítéken, hanem a gyergyói Murlin Murlo is. A rendező, Barabás Árpád is jelen van, kihasználjuk hát az alkalmat.

Köllő Kata a remény problematikája felől közelíti meg az előadást: kell-e lennie egy vékonyka reménysugárnak ebben a lepukkadt, kilátástalan világban, amelyet a két felvonásban megismertünk? Freddy nem köntörfalazik: szerinte nincs remény. Persze erről a nyomorról nem csak a színházból értesülünk: naponta találkozunk vele, benne élünk. A darabválasztás kapcsán Freddy hangsúlyozza, és ezzel teljes mértékben egyetértek, hogy ezek a drámák nem véletlenül Gyergyóban és Udvarhelyen kerültek színre. A kortárs orosz szerzők drámáiban közös a kisvárosi lét menthetetlen lerobbantsága, a hitvesztettség, az erőszak, az alkoholizmus (számomra rendkívül Csehov-szagú volt az egész, de még fogok ezen agyalni). A rendező, mint elmondja, bár nem tudja elfogadni, igen jól ismeri ezt az egzisztenciát. A két rendezés időbeli közelsége számára is nyomasztóvá vált már egy adott ponton. Azt hiszem, ezt valamennyien megértjük.

Abban többnyire megegyezünk, hogy a színészi játék rendben volt, Bekő Fóri Zenkő Surája és Antal D. Csaba Ljovcsikja mindvégig hiteles (és ugyanakkor, emberileg, roppant idegesítő és visszataszító) marad. Kanadai bloggertársunk azt mondta, hogy úgy is értette, mire megy ki a játék, hogy amúgy egy mukkot sem tud magyarul (szerintem ez jó jel!). Két fontos kérdéskört boncolgatunk: szó van a hitről és a megvált(oz)hatóságról, azaz az előadás végéről. A hit azért merül fel, mert mindkét drámában szó van a megtérésről, az Isten megtapasztalásáról. Elhangzik, hogy a társadalom legalsó rétegeinek mást, valami megfoghatóbbat jelenthet az Isten. Arra gondolok, hogy a halálos ágyon kevés ateista van.

Ennél izgalmasabb azonban az előadás vége: Freddy elárulja, hogy Szigarjev drámájának utolsó jelenetét teljesen kivették, azaz újraírták. Az udvarhelyi verzióban tehát Sura és Ljovcsik között nem a „ – Jössz? – Igen.” sorváltás hangzik el, az új végződés pedig az alkotók szerint többféle módon értelmezhető: Ljovcsik elmegy az újszülöttel, majd Sura is utánuk szalad. Majd vonatkattogás. Az én olvasatomban ez egyértelműen a nő öngyilkosságát jelentette, s bár többször is elhangzott a zárás nyitottsága, hozzám hasonló deprimált nézőtársaimra visszagondolva mégis azt kell mondanom, hogy nem volt átérezhető a lehetséges végkimenetelek sokfélesége. Tofán Koós Imola is elmondja, hogy fizikai rosszullétet érzett az előadás alatt: szerinte kegyetlenség a nézőt abba a tévhitbe ringatni, hogy valami, bármi is megváltozott ezeknek az embereknek, és főleg Surának az életében, majd ilyen kíméletlenül szembesíteni azzal, hogy remény márpedig nincs.

E főbb témák mentén szó volt Istenről, nemzetközi és erdélyi nyomorról és agresszióról, a kisvárosok könyörtelen bezártságáról, ezeknek színpadi és színészi megoldásairól. Utolsó fesztiválnapra talán kissé szomorkás záróbeszélgetés volt ez, ilyenkor pedig csak a jó öreg közhelyek segíthetnek: bár az élet nem habostorta, tudjuk, hogy a remény hal meg utoljára. És jön a Békeidő.

B.

Kapcsolódó linkek:

Kritika az előadásról (Fekete tej)

Udvarhelyi színház, én így szeretlek

Képek az előadásról

Síppal, dobbal, minimáldudával

Talán a kollokvium legderűsebb beszélgetésére került sor szombaton délelőtt. A nagyszebeni Radu Stanca Színház német tagozatának előadásáról, az Örök fiatalság és örök élet címűről a felvezetőben Köllő Kata moderátor elmondta, hogy nagyon kíváncsi volt, hogyan jelenítik majd meg az alkotók a Petre Ispirescu-mese sok helyszínét és az időutazást. Szerinte az üres tér, a világos színű jelmezek és a színpadon használt kellékek kreatív használata nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a történet ne legyen érdektelen a színpadon. Kiemelte a szereplők között körvonalazódó viszonyok tisztaságát és a nyelv zeneiségét is: az ismétlések, visszakérdezések ugyan lassították a produkció ritmusát, de meséről lévén szó, ezek gyakori reakciók például gyerekek részéről.

Anna Neamțu, a társulat vezetője elárulta, hogy a rendező, Gavriil Pinte a mese nyelvezetét és hangulatát is igyekezett megtartani az előadásban. A színészek pedig a játékosság megőrzését kapták feladatul a próbák során.

A kollokviumon bemutatott előadást kísérő  technikai malőrök mellett a produkció egyéb aspektusai is szóba kerültek: az animációs technika szervesen épül be a mesébe, izgalmas, hogy a ló egyben repülő is, hogy a páncélos királyfi ugyanakkor szemüveget visel, így egyszerre távoli és mai minden tárgy a színpadon.

Az Örök fiatalság és örök élet, akárcsak nagyon sok mese a világirodalomból (Grimm, Andersen) nem gyerekeknek íródott. Ebben az előadásban is érzékeltük a történet filozófiai mélységeit, hogy mennyire torokszorító a gyökerek elvesztése, hogy milyen nehéz sok idő után visszatérni egykori életterünkbe, ahol minden és mindenki megváltozott, és az ember minntha már csak meghalni térne haza.

Szóba került a produkció kapcsán a multikulturalizmus is: német nyelven mutattak be egy román népmesét többségében magyar közönségnek, a színpadon pedig román, magyar, szász, luxemburgi és osztrák színészek játszottak. 

A rendezőről is sokat meséltek a színészek, akik érezhetően nagyon kedvelik pontosságát, odafigyelését a részletekre, rádiójátékok rendezésén edzett hallását. Előadásait szinte lépésről lépésre megkomponálja, és úgy is működnek, mint egy-egy óraszerkezet. Több régi és új színházi projektjéről meséltek, a villamoson játszott előadásokról vagy a legutóbbi hangjáték-forgatókönyvről, ami az Új Testamentum feldolgozása vakok és gyengénlátók számára.

A délelőtt második felében az Erdélyi Vándorszínház történetét és alkotóit ismertük meg.

Csuja László Magyarországon született, ott tanult humán szakokon, például forgatókönyvíró szakon a színművészetin, ahol jelenleg doktorandusz hallgató. Az erdélyi főiskolásokat egy Filmtett-táborban ismerte meg, akkor született a vándorszínház ötlete. Az első előadásukat 2007-ben hozták létre állandó munkatársával, a szövegek szerzőjével, Kele Fodor Ákossal. Sokszor ugyanazok a szereplők térnek vissza egy-egy produkcióban, a szövegvázak is egymáshoz hasonlóak. Idén a Nimwégai Márika című misztériumjátékot választották, két okból is: a főszereplő a darab végi erkölcsi tanítások hatására megtisztul, ennek a hatását szerették volna kipróbálni (a közönség nagyon komolyan veszi ezt a befejezést, sírni szoktak annál a jelenetnél), és izgatta őket a színész–ördög párhuzam is, hiszen Magyarországon most elég sokszor hangzik el, hogy a színészek hazudnak, „az ördöggel cimborálnak”.  

Nem csak rendezői feladatok hárulnak Csuja Lacira: folyamatosan keresi a költséghatékony megoldásokat, pályázatokat ír (ebben a sepsiszentgyörgyi Lármafa Alapítvány volt a Vándorszínház partnere idén), de az előadások szervezését olyanokra bízza, akiknek az adott területen sok kapcsolatuk van. Elsősorban falvakba igyekeznek eljutni, szórványvidékre, és többnyire érdeklődve fogadják őket (volt példa arra is, hogy visszautasították a fellépésüket), hiszen olyanokat ajándékoznak meg „színdarab-ünnepéllyel”, ahogy egy falusi bácsi fogalmazott, akik talán soha sem láttak színházi előadást. 

Előadásaikat 9-10 napos próbafolyamat előzi meg. Ilyenkor napi egy órát tornásznak, mert a műfaj megköveteli a színészektől a jó fizikai erőnlétet. Szabadtéren játszanak, ez nagymértékben meghatározza a játékstílust is: harsány, hangos (a fesztiválon az időjárási viszonyok miatt belső terekbe szorultak, így sok tekintetben túlzottnak hatott a játékuk), sok az ismétlés a szövegben. Szóba került a Csuja Levente által szerzett-játszott zene és ének szerepe is, és kiderült, hogy a zenész által „minimál-dudának” becézett hangszeren azért lógtak nylon-darabok, mert egyik sípját otthon felejtette, és egy vízvezeték-szerelő  szakboltban vásárolt csődarabbal kellett azt helyettesítenie.

A színészek portálokon megjelenő hirdetésekre jelentkeztek, nagyon sokan, közülük választotta ki az idei szereposztást Csuja Laci. Vannak közöttük olyanok, akik Marosvásárhelyen színisek, Kolozsváron frissdiplomások vagy magyarországi színitanodában tanulnak. Mindannyian jókedvvel meséltek a közönség verbuválásáról, arról, hogy minden súrlódást, konfliktust muszáj volt azonnal megoldani, és az egy hónapos folyamatos együttlét csak úgy működött, hogy szerették egymást, segítettek egymásnak. Belátják, hogy ez a comedia dell’arte milyen jó tapasztalat szakmai fejlődésük szempontjából, és milyen sok erőt és hitet ad nekik a választott hivatásuk követésében az a sok pozitív visszajelzés, amit előadásaiknak köszönhetően kapnak.

R.

Kapcsolódó linkek:

Kritika az előadásról (Örök fiatalság és örök élet)

Kritika az előadásról (Bükkfaszéki Márika)

Német színház, én így szeretlek

Vándorszínház, én így szeretlek

Mi kritika már?

Ritkán tévedek be könyvbemutatóra. Valamiért olyan műfajként él a képzeletemben, mint amilyen az udvariassági ismerkedés: kezet ráztok, nevek hangzanak el, történik egy kis social talk – nem történik semmi. Zsigmond Andi tegnapi könyvbemutatóját azért szerettem, mert mi is bemutathattunk a könyvnek.

Persze a könyv is ilyen, pimasz, játékos, folyton kérdez. Ahogyan kérdez, arra is visszakérdez. Kihívja maga ellen a sorsot egy fogpiszkálónyi fakarddal. Az is jó, hogy Láng Zsolt szeret beszélgetni. Tud is. Az embernek kedve támad közbeszólni, közbe is szól, mégse támad.

Láng Zsolt Badiou-val indít, megfagy bennünk a szufla (és felolvad): a kritika hatalmi aspektusát kapcsolja össze a francia filozófus Pál apostolról szóló könyvével. Ha jól értettem a hivatkozást, arról a különbségről szólt, hogy a kritika visszaigazolja a színházi működést, azaz a tudottra, a beváltra, a kánonok és elvárások erősségére épít, vagy pedig a lehetséges, a még nem létező viszonylatában működteti a figyelmet. Szereti a könyvben, mondja Láng, hogy a különböző nézőpontok sokasága oldja a hierarchikus beszédmódot. Andi sok fesztiválújságban – és a könyv nagy hányadát ezek az anyagok teszik ki – követte azt az elvet, hogy fontos megszólaltatni a színházi világ rejtett szereplőit, akik a színházról szóló diskurzus peremén, vagy azon kívül vannak, és így a szempontjaik sem láthatók. Az érdekel, ami az árnyékban van, mondja, akire/amire érdemtelenül nem figyelünk; a színész, a néző, az öltöztető, a szervező véleménye. (Ehhez Láng hozzáfűzi, mit nem szeret a könyvben: az egymondatos vélemények és lájkok inkább üres gesztusok maradnak.) És ehhez kapcsolódik, amit Andi a kritika határairól mond – anélkül, hogy megkérdőjelezné a műfaj bevett formáinak létjogosultságát –: az is kritikai gesztus, ha valaki elolvassa az ismerőse versét, és véleményt mond róla (mondjuk e-mailben), ahogyan például a zsűrizés, a fordítás (mert fordításra érdemesnek tartunk egy szöveget), vagy a kiemelés bármely másik formája is az.

Sok kritikai gesztus nem a művészi alkotást célozza meg, illetve közvetetten irányul rá. Sok kritikai gesztus pedig a kulturális mező felépítésére és működésére vonatkozik. Számomra ez az egyik legizgalmasabb az Andi által kitalált fesztlap-műfajban, azon túl, hogy ebben a térben nem csak gondolatok, megjegyzések, ötletek, sziporkák találkoznak, de az erdélyi színház szereplői is (megjelenik egy közeg). S bár lehet, hogy a könnyed hangvétel, a sikertelen megvalósítás miatt kívülről sokszor komolytalannak tűnik az egész, minden gyűjtés/rovat mögött van valami szándék, ötlet, koncepció. A könyv – amelyben tanulmány, elemzés is olvasható – egyik célja, hogy ezeket a blogbejegyzésekben és papírlapokon szétszórt gyűjtéseket összefogja. Könyvként talán nagyobb figyelmet szentelnek neki, mondja Andi.

Sok mindenről beszélgettünk még, utána is. (Most is motoszkál bennem, amit Láng a kommentről mondott (hogy a komment magát a szöveget is kommentté változtatja), vagy amit a sikerről (hogy bezárja a szöveget, egyneművé teszi az adott műről szóló beszédet) – ezek nem szorosan Andi könyvéhez tartoznak, és mégis, mert a problematikához. És hát mi lehet jobb egy olyan könyvbemutatónál, ami nem ott ér véget, ahol véget ér?

A.

Egy diskurzus három darabja

Október 4-én három előadásról beszélgettünk. Elsőként a temesvári német színház Titus Andronicus című előadásáról, melyet Brian Michaels rendezett.

Köllő Kata a szöveg méltatásával kezdte vitaindítóját. Titus Andronicus Shakespeare első drámája. Akkor még maga a mester sem volt kiforrott drámaíró. Számára is csak szárnypróbálkozások, ezért nehezen érthetőnek tartja a művet. Már a történet is nehézkessé teszi a színpadi megvalósítást mind a színész, a rendező, mind a néző számára. Kitért arra, hogy sokunk számára az is nehezítette a befogadást, hogy nem értjük a színészek nyelvét, és ezért a más szögben lévő feliratot kell olvasnunk. De élményként érdekesnek találta az előadást. Az első félórában megpróbálta dekódolni önmaga számára, hogy mit is szeretne közölni a rendező, miért választotta ezt a szöveget. Kereste a megfejtést, de a jeleket zavarosnak találta, a viszonyok tisztázatlanok voltak, nem tudta eldönteni, hogy nevessen vagy szörnyülködjön a drámai pillanatokon, esetleg paródiaként tekintsen az előadásra. Az is rendben van, ha ezt az előadást paródiaként vagy kabaréként képzelték el az alkotók, de úgy érzi, nem adták meg számára a megfejtés kulcsát. Leépítették a mitológiát és a rítust, illetve azt, ami a dráma sajátja, viszont behoztak II. világháborús jelzéseket. Nem találkozott azzal a káosszal, ami mellett az alkotók a beszélgetés során gyakran érveltek. Hozzátette: ezek csak az ő impressziói.

A társulat arról beszélt, hogy szerintük Shakespeare nem olvasható pszichologizáló attitűdből, így ők nem is törekedtek erre. Ezért nem is így dolgoztak. Mindenhol nevetnek a nézőik előadás közben. A színészek szerint ez egy nagyon rosszul megírt szöveg. A rendező pont úgy akarta megmutatni ezt a drámát, amilyenre írták ezt a gyakran logikátlan abszurdumot. Egymás mellett léteznek a tragikus és a nagyon komikus pillanatok. A szöveg maga elég aktuális akár a román, akár a magyar, akár a német politikai színterekre gondolunk. Ez egy játék.

Hegyi Réka kedveli, ha egy előadásban egymás mellett léteznek stílusok, de csak akkor, ha ezt logikusan és pontosan építik. Több példát is felhozott az előadásból érvei alátámasztására. Majd közölte, hogy féltette a színészeket, amikor székekkel és egész téglákkal dobálóztak. Érti a brutalitást, de ha azt látja, hogy a színészek konkrét fizikai veszélyben vannak, azt rosszul viseli. A színészek szerint nem lehet oka erre, hisz játékukat folyamatos kontroll alatt tartják. Ráadásul ennek fontos szerepe van a káosz felmutatásában. Réka megismételte, hogy ez számára nem egy esztétikai probléma volt, hanem egy ijesztő polgárpukkasztás. Végül visszatért a Kata által már felvetett problémára, a színészi játék gyenge energiáira. Ezzel kapcsolatban felhozott érveivel bő vitatémát adott a színészeknek, akik önérzetesen kikérték maguknak ezt a feltételezést. A vita vége felé pedig többször, és nyomatékosan kijelentették, úgy érzik, hogy Réka nem érti azt a fajta esztétikát, mellyel ők dolgoznak, ezért nincs értelme ennek a beszélgetésnek.

De folytatták. Sőt, kissé elfajult.

Biró Réka ekkor rá nem jellemző módon, kissé kitört: „Nem értem, hogy mi történik itt. Én nagyon szeretem ezt a társulatot. Volt szerencsém több előadásukat is látni, és azt gondolom, a nézői attitűd kell megváltozzon, nyitottabbnak kell lennünk. Nekem nagyon tetszett ez az előadás, és nem gondolom, hogy a színészek rosszul vagy energiátlanul dolgoztak. Csupán teljesen más játékstílussal dolgoznak, mint amit mi megszoktunk.”

*

A Váróterem Projekttel közel másfél órát beszélgettünk. Nem véletlenül: jó hangulatban telt.

Köllő Kata bevezetője alapján úgy tűnik, hogy ő Kolozsváron is nagy figyelemmel kíséri a fiatal csapat munkáját. Ők többnyire egy 2009-ben végzett színészosztály tagjai. Ez tűnt a legjobb lehetőségnek arra, hogy együtt folytassák a főiskolán elkezdett munkát. Úgy döntöttek, hogy megalapítanak egy alternatív színházi társulatot. Váróterem projektnek nevezték magukat. Több-kevesebb intenzitással előadásokat csináltak, nagyon kevés pénzből, megélhetésükhöz szükséges munkájuk mellett. Mióta nevük ismertté vált, könnyebben pályáznak, de ezek sajnos még mindig csak produkciós pénzek. Eddig nyolc bemutatójuk volt. Az első másfél évben az Ecsetgyárban dolgoztak, ahol három előadást hoztak létre, majd egy időre átköltöztek a Tranzit házba. A Mit csináltál három évig? („Micsi?”) című előadásukhoz csatlakozott először Bertóti Johanna dramaturgként, és azóta is kis csapatuk meghatározó tagja. Ez volt az első olyan munkájuk, melyet teljesen rendező nélkül készítettek. Köllő Kata hozzátette, hogy csak poénból mondja, de ez meglátszott az előadáson is. A színészek nevettek.

Megtudtuk, hogy jelenleg sincs saját székhelyük. Bő egy évig volt egy terük a központban, de közben kocsma alakult a helyén. Korán kialakult a közönségük. Nyolcvan férőhelyes nézőtereken 100-110 nézőnek játszanak. Külső munkákkal próbálják fenntartani megélhetésüket. Volt már 12 órás szabadtéri improvizációjuk. Ahol legalább 4000-en láthatták őket a nap folyamán.

A Bánk bán? Jelen! egy osztályszínházi előadás.

Kezdetek: Csepei Zsolt megírta élete első pályázatát, mely véletlenül nyert. Az ifjúsági projekt részeként beleírta a pályázatba, hogy egy tanórán belül bemutatják az érettségi tételekben szereplő négy magyar klasszikust. A vizsgálóbizottság ezt valószínűleg olyan hihetetlennek találta, hogy már csak provokációból is nekik ítéltek egy összeget. Maguk is látták, hogy ez képtelenség, ezért elsőre csak a Bánk bánt csinálták meg. A Tótékat már el sem olvasták. Azokra a szövegekre koncentráltak, melyeket 90 százalékban biztos, hogy nem olvas el egy diák. Ha megnézik az előadást, akkor mélységeiben talán nem, de azért megismerik a drámát, a viszonyokat, esetleg felkeltjük érdeklődésüket a szöveg iránt. Általában 9-12. osztályosoknak játsszáka Bánkot, de egyszer már kisebbeknek is bemutatták. Eddig a legkisebbek élvezték a legjobban.

Gyakran tartanak utána beszélgetéseket a diákoknak. Ezek az alkalmak nagyon öngerjesztően alakultak, jó energiájú beszélgetések születtek. A pedagógusok szerint ez egy óriási segítség, hisz így van egy olyan „trailer”, ami után könnyebb a diákokkal beszélni a drámáról. Gyakran nem csak a dráma iránti érdeklődésüket kelti fel az előadás, hanem a színházat is közelebb hozza a következő generációhoz.

Az előadást Visky Andrej rendezte, a szövegen Bertóti Johannával dolgozott. Andris arra törekedett, hogy az előadás szervesen kötődjön az osztályteremhez, erre kerestek megoldásokat.

Az előadás végén a diákok bíráskodhatnak Bánk bán felett. Ha bűnösnek találják, akkor megdobhatják krétadarabokkal. A színészek tapasztalatai szerint gyakrabban mentik fel. Ez talán a Bánk bán körül kialakult hőskultusszal magyarázható.

Komolyabb témák jöttek. Dálnoky Csilla arra utal, hogy nem lehet könnyű egy tipikusan nem színházi térben dolgozni. Mitől lesz ez színház, és nem iskolai műkedvelés? Sajnos, nem jutottunk a végére ennek a fontos problematikának, de a munka gyakorlati hasznát mindannyian elismertük. Csilla arról is beszélt, hogy számára színészként igen nagy nehézségeket jelentene, hogy a szöveget szinte csonkig húzták, szinte lehetetlen végigvinni egy szerepet. A színészek egyetértettek.

Kolozsi Borsos Gábor eddigi várótermes élményeiről mesélt. Voltak jó és kevésbé jó tapasztalatai. Nagyon szereti őket, mert azt látja, hogy tűzön-vízen át haladnak azon az úton, amelyben hisznek. Ráadásul az Erdélyben ritkán jelentkező dokumentarista műfajt is képviselik. Ezért csalódott kicsit a Bánk bán! Jelen című előadásban. Felületesnek találta. Trailernek sok, előadásnak kevés.

Hegyi Réka azzal vitatkozott volna, hogy miért nevezik magukat alternatív színháznak, de aztán megbeszéltük, hogy helyspecifikusan tulajdonképpen annak számít, hisz Erdélyben nem sok ilyen irányú kezdeményezés van.

*

Az M Studio Kampf című előadásáról beszélgettünk. A társulat sajnos nem tudott részt venni rajta, így érdemben nem eshetett szó a mozgásszínházi munka alkotói folyamatáról, de irodalmi titkáruk, Balázs Nóra megpróbált előzékenyen válaszolni kérdéseinkre.

A beszélgetésben résztvevők közül többen ösztönösen Mein Kampfként emlegették az előadást. Köllő Kata szerint minden előzetes ismeret nélkül is óhatatlanul beugrik ez az emlékezet. Az előadás közben több hatalmi rendszert bemutató etűdöt is láthatunk. A tömeg visszatérően alárendeltje egy akaratnak, egy majdnem állati pozícióból felemelkedő egyénnek.

Nórától megtudtuk, hogy Fehér Ferenc egy Budapesten élő világhírű táncos-koreográfus, akinek eddig többnyire egyéni vagy páros munkái születtek. Uray Péter hívta az M Studióhoz. Moderátori kérdésre Nóra elmondta, hogy Ferenc nem túl kommunikatív, inkább a mozdulataival instruált, gyakran előtáncolta, mit szeretne látni.

*

Az M.-ről folyó szakmai beszélgetés volt talán az egyik legóvatosabb. Nem csoda. Valószínűleg magunkban mindannyian beláttuk, hogy Erdélyben nem nagyon volt/van lehetőségünk mozgásszínházi kultúránk fejlesztésére, sem az alkotóknak, sem a befogadóknak, így értelemszerűen nem ismerjük még diskurzusát, félve értékeljük a produkciókat. (Persze, nem hagyhatjuk figyelmen kívül András Lóránt e területen végzett fontos munkáját a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen.)

Tapasztaljuk, hogy minden kisebb-nagyobb színház bemutat néha nem túl minőségi próbálkozásokat. Őszintén üdvözlöm ezeket a kísérleteket. Mert az a tapasztalatom, hogy az erdélyi színészek egy része az évek folyamán hozzászokik egy 2-3 lépésből és 1-2 kézfelemelésből álló mozgássorhoz, melyből igen nehéz, néha már egyenesen lehetetlen kimozdítani. Mindannyian azt szeretnénk, ha csak minőségi táncelőadásokat nézhetnénk, de a prózai színészek néha esetlenebb mozgásszínházi előadásai épp ezért fontosak, hiszen reményeim szerint egy képlékenyebb és reflektáltabb testtudat és testi kreativitás fejlődését szolgálják úgy a színészben, mint a befogadóban. A mindkét félben felszabaduló hormonokról nem is beszélve.

Közben meg némileg ijesztő, hogy erről kell írnom. A húsz ujjam kétszer sem lenne elég hozzá, ha ki akarnám számolni, milyen mértékben maradtunk el a nyugati színházi gondolkodástól, és hogy mekkora tál langyos vízben ücsörgünk, sok-sok álca mögé bújva, lomhán. Több erdélyi színház nyíltan beszél arról, számukra fontos, hogy kielégítsék a közönség igényeit. De ez bizonyos esetekben így hangzik: arra használjuk a nézőt, hogy ne kelljen igényesebbnek lennünk. (Hadd jelezzem, hogy ez a legkisebb színházak esetében gyakran a tanács- és költségvetésosztó Önkormányzatszórakoztató-ipari Zrt.-Kft. megrendelése. – Te jó ég! Erről a fejünk fölött lógó baltáról is hosszabban kellene beszélnünk!) Szóval, értem, hogy létezik ilyen külső nyomás, de akárhány húsz ujjamon is kell összeszámolnom, hány évünkbe kerül még a változás: ha legalább egy lassú lefolyású hozzáállásreformot nem indítunk be, végül nem lesz értelme létezésünknek.

M.

Kapcsolódó linkek:

Kritika az előadásról (Titus Andronicus)

Kritika az előadásról (Bánk bán? Jelen!)

Kritika az előadásról (Kampf)

Német színház, én így szeretlek

Kolozsvári színház, én így szeretlek

Mozgásszínház, én így szeretlek

Képek az előadásról (Titus Andronicus)

Képek az előadásról (Bánk bán? Jelen!)

Képek az előadásról (Kampf)

„A társulat Harag György nevét viseli. Ennek valamit jelentenie kell.”

Ma reggel a Livingroom ismét üres volt. Arra vártam, hogy legalább a szatmári társulat itt marad beszélgetni, és kialakulhat egy jobb, oda-vissza (alkotó–befogadó) beszélgetés. Ezt a jobbat most arra értem, hogy sajnos alig volt olyan alkalom, ahol nem csupán magunk voltunk. Szerettem volna hallani Kányádi Szilárdot (Kopjáss István) és Sándor Annát (Lina, a felesége) nyilatkozni a Rokonok című előadásban tapasztalt munkafolyamatról, szerettem volna megosztani velük az előadás kapcsán bennem felmerült hiányérzeteket, de sajnos nem volt erre lehetőségem.

A társulatot Benedek Zsolt dramaturg és Balogh Attila rendező képviselte, akik jelenleg Szatmáron munkálkodnak. Elmondták, hogy október negyedikétől a Harag György társulat alapításának hatvanadik évfordulóját rendezvénysorozattal ünneplik. A társulat jelenlegi helyzetére rákérdezve nyitotta meg a beszélgetést Köllő Katalin. Az alkotók elmondták, újítás folyik Szatmáron. Jelenleg restaurálják a színházépületet, a művelődési központba való átköltözés pedig nehézséget okoz, mert a nézők megtartására erősebben kell koncentrálniuk. Másféle nyitásról is beszéltek: egyfajta újító szellem bevezetéséről, ezzel egyidőben a hagyományos polgári színjátszás felfrissítéséről és megtartásáról. Ezt a két dolgot össze kell egyeztetni, mert a közönségnek mindkettőre szüksége van. Az újabb stílus kamaraelőadások, stúdióelőadások formájában van jelen (jelenleg Antigoné készül, nem pontos Szophoklész-fordítás, hanem átirat alapján), a Rokonok jellegű produkciók pedig nagytermiek maradnak.

Kata feltette a kérdést, hogy vajon a közönségnek van-e olyasmire igénye, amit ők mint rendező–dramaturg páros képviselnek? Benedek Zsolt szerint a fiatal generáció jól fogadja az új színházi formákat, tehát nem pusztába kiáltott szó a próbálkozásuk. Kérdőíves felmérést is végeztek, hogy milyen előadást szeret a közönség: Nagybánya a komolyat (még mindig átjár oda Szatmár vendégszerepelni), sikere van ott az ún. drámai vonalnak. Szatmár viszont a szórakoztatóbb produkciókat szereti, de ott is megél az új forma (Csíki Zsolt rendező Schwajda György Himnusz című darabját vitte színre a színház Ács Alajos stúdiótermében), abban az esetben, ha létezik mellette sok más választási lehetőség.  Balogh Attila örül ennek a műhelymunkának, ami két-három éve kezdődött. Miniévadokat szerveztek sok közönségtalálkozóval. Örültek annak, hogy a közönség tagjai elmondták, hogy például tíz éve miért nem járnak színházba. Mert nem elégítette ki igényeiket, nem érdekli őket a sztárszínészeket ünneplő öltönyös színházbajárás. Legsikeresebb előadásnak A nyugati világ bajnokát tartják, mely „szűz szemnek” talán sok, ezért is keresik azt a megoldást, amivel ezeket a produkciókat a közönségnek fel lehet vezetni (például iskolákba elmenni, és beszélni a színházról).

Jó kérdés, hogy egy társulaton belül összeegyeztethető-e ez a két vonal. Babarczy László esetében ez működik, jelentette ki Balogh Attila, akinek osztályfőnöke volt a Rokonok rendezője. Elmondta, hogy Babarczy mindig nagyon jó volt abban, ahogy meglátta a tehetségeket, nagyon jó színészpedagógus, és jó színházvezető. Ahol ő jelen van, ott a dolgok „maguktól rendbe kerülnek”. Mindenkihez megtalálja az utat, ezért mindenkivel másképp beszél. Kerüli a kényelmetlenséget, összeeegyezteti a fiatal–nem fiatal generációt.

Úgy gondolom, hogy a beszélgetés lényege, a Rokonokról való párbeszéd elsikkadt ebben a találkozóban. Nyilvánvaló, az alkotók jelenléte nélkül senki sem osztja könnyű szívvel a problémákat. Köllő Kata észrevétele elindított egy rövid beszélgetést: „azt látom, hogy van egy nagyon érdekes, lecsupaszított tér,  jó megoldások az átdíszletezésre, van egy aktuális világa az előadásnak, és van rá próbálkozás, hogy ez találkozzon velünk, de mégsem éreztem működőképesnek sok helyen”.  Benedek Zsolt szerint a magyarországi és erdélyi színjátszás között van egy szakadék. Babarczy színháza szövegcentrikus, intellektusra alapozó színház. Bocsárdi László például sokkal inkább irracionális, artisztikusabb megoldásokat keres. Kolozsi Borsos Gábor színész szerint az előadást folyamatosan megszakító átdíszletezés ölte meg az élményt. Több volt a sötétben tapogatózás, mint amennyit az adott jelenetek elbírtak volna. A felvezető kórusének viszont jó impulzust hagy az emberben, szólt hozzá Kata, de aztán az is a levegőben marad, mindenki megfeledkezik róla.

A beszélgetésen résztvevők nagy része egyetértett abban (kivéve engem, aki e sorokat írom), hogy a színészi játéknak voltak nagyon őszinte pillanatai. Például a vörös szőnyegen való találkozás, a családról szóló jelenetek. A rendező elfogadtat egy jó konvenciót, amit nem visz tovább. Elhiteti velünk például egy szimbolikus díszlettel, hogy benne vagyunk a játékban, de aztán nem bízik bennünk, és behozza a lépcsőt, az asztalt, a széket. Hegyi Réka kijelentette, nincs türelme ehhez a fajta előadáshoz, hisz nem történik semmi a színpadon, hiányzik az előadásból a ritmus, a frissesség. A produkció Zsehránszky István újságíró számára sem hozott újat. „Azért még nem kell színházba menni, hogy napjaink aktuális szereplőit megtaláljuk. Lerágott csont ez a színházban. A házaspár jelenetei viszont igazak voltak, mert többet nyújtottak napi aktualitásnál, helyzetekbe hozták egymást.”

Köllő Kata számára Sándor Anna figurája kellemes meglepetés volt, a színész érzékelte a Lina-szerep lényegét. Jegyzeteim mögül kiszólva én (Szabó Réka) ennek ellentétét állítottam, a figurák kidolgozatlanságát (például a főszereplőnk személyiségének összeomlása abszolút súlytalan marad), a viszonyok elnagyoltságát (a magát adó szerelmi háromszög tragédiáját hiányoltam). Balogh Attila hozzátette, hogy azt az érettséget, amivel a műben Lina rendelkezik, nehéz egy ilyen fiatal színésznek magából elővenni. Ebben a kihívásban a cél tiszta volt: gyors öregedés. „A célt azért tűzzük ki, hogy vezessen, nem azért, hogy feltétlenül elérjük”, szállt a színészek pártjára. Az öngyilkosság kérdése is problémás marad, hiányzik egy erősebb utalás arra, hogy a feleség számára mit jelenthet ez a tragédia, hiszen ő az egyedüli (visszafogottsága, zsugorisága ellenére) akinek fontos ez a férfi. De nem nőtt oda az előadás, hogy katarzis hiányából születő katarzis meg tudjon történni, zárta le a vitát Balogh Attila rendező.

R.

Kapcsolódó linkek:

Kritika az előadásról

Szatmári színház, én így szeretlek

Képek az előadásról

Transzilmánia

A szerdai szakmai beszélgetést nagyon vártam, mert – szégyen, nem szégyen – sem a Bányavirágot, sem a -vakságot nem volt alkalmam még látni. És mivel kedd este a vásárhelyiek egymás után játszották a két Székely Csabát (nagy riszpekt és kalapemelés nekik!), hallhatóan nagy sikerrel, arra számítottam, hogy a reggeli fórumon sok érdeklődő lesz az alapembereken kívül. Ez sajnos nem így lett (miért, kérdem én, mikor a Living annyira otthonos és befogadó és nyitott – tehát mindenkit várunk!), és az alkotók közül is csak ketten, Sebestyén Aba és Bányai Kelemen Barna ült a „kritikusok” közé (az Illést zseniálisan alakító Kovács Botond az egyik sarokban húzódott meg). No, nem baj, így is több fontos kérdést érintettünk.

Köllő Kata azzal indította a beszélgetést, hogy szerencsés eset egymás után látni a Bánya-előadásokat, hiszen így jobban összemérhető a két darab milyensége. Szerinte a Bányavirág darabként gyengébb, mint a Bányavakság, de fel lehetett lelni benne azokat a pontokat, amelyeken a két darab érintkezik, kötődik. Abban valamennyien megegyeztünk, hogy a trilógia második részében kidolgozottabbak a szereplők, viszont itt is van két felületes karakter: Izabella és Izsák kissé „ott vannak hagyva”. Aba mondta, hogy ezt ők is érezték, Czikó Julcsival sokat agyaltak azon, hogy hogyan lehetne hitelessé tenni ezt az egydimenziós, felületesre sikeredett szereplőt.

Kata ezek után a színészcserére terelte a szót: szerinte nem tett jót az előadásnak, hogy Viola Gábor helyett a rendező, Sebestyén Aba játszotta Ivánt, az első előadás főszereplőjét. A rendező hangsúlyozta, hogy ennek a döntésnek tőle független okai voltak, és szorult helyzetbe kerültek, ahol ez volt az egyetlen járható út. Számára nagy kihívást jelentett elvállalni Ivánt, de nagyon élvezte, és mindenképp reméli, hogy idővel jobban megérik az alakítás. A jelenlevőket két táborra osztotta Aba produkciója: Kata és Hegyi Réka inkább ellenezték a cserét, Zseka meg én (Bea) pedig igazi, autentikus székelységet láttunk megjelenni a színpadon. Szabó Réka mondta, egyfajta zárszóként, hogy nem kellene hasonlítgatni a két alakítást: bár sokan Violával is látták a Bányavirágot, meg kell próbálnunk eltekinteni előzetes élményeinktől, és önmagában értelmezni az új előadást.

Felmerült a komédiázás kérdése, az, hogy az előadás, főleg a drámaszövegből adódóan, folyamatosan pengeélen táncol: olyan párbeszéddel van dolgunk, ami a színészeknek állandóan felkínálja a lehetőséget, hogy elvessék a sulykot. Hegyi Réka szerint legtöbbjüknek sikerült hitelesnek maradniuk, azonban egyes poénok, megoldások már túllépték a jóízlés határát.

Aba elmondta, hogy a Bányavakság alatt körbejárt a teremben, és azt tapasztalta, hogy a nézők kacagtak, de ahol kellett, csend volt. Fesztivál van, és lassan minden társulat mentségként hozza fel az új teret: az eredeti környezetből való átültetést legtöbbször megsínyli az előadás. Aba is megjegyezte, hogy a Vakság kistermi, tehát nem ilyen nagy térre volt megálmodva, sok minden, aprólékosan kidolgozott nézések, gesztusok elvesztek a felnagyítás miatt, harsányabb lett a színészi játék. Olyan kockáztatás ez, amit vállalni kell azért, hogy minél több embernek megmutathassák az előadást.

Bányai Kelemen Barna azt tartotta fontosnak, hogy megkérdezték tőle: bevállalja-e a kettős játszmát. Olyan kis dolgokra is gondolt például, hogy lesz ideje szépen megborotválkozni a félóra szünetben. Elmondása szerint természetesen fárasztó volt ez, de ő is kihívásként fogta fel a dolgot. Két különböző szereplőt alakít egymás után, és arra kellett figyelnie, hogy nehogy elveszítse a koncentrációját: ilyenkor ugyanis könnyen egymásra csúszhat Mihály és Florin, ilyenkor fennáll az ismétlés veszélye. A színész azt is elmondta, hogy az utóbbi időben folyton részegeket játszik: az elmúlt években legalább hat részeg-szerepet osztottak rá (vö: #diszlájkok -> #beskatulyázás).

Kolozsi B. Gábor, aki mindig összetéveszti a címeket, megjegyezte, hogy nem szerethető karakterekkel van dolgunk, de amikor ezen nem változtatni akarunk, hanem elfogadjuk, sokkal mulatságosabbá válik az előadás. Köllő Nándornak, a Figura színészének a hozzászólását tartottam a legizgalmasabbnak: ő elcsípett egy-két nézői reakciót, és meglepetten tapasztalta, hogy legtöbben, kissé megrettenve, már-már komolyan vették az előadást – a Bányavakságról van szó.  Köllő szerint ez meggátolhatta őket abban, hogy felhőtlenül szórakozzanak: a kissé agresszívnek tartott szövegre reagálva egyesekben az a kérdés is megfogalmazódott, hogy milyen következményekkel jár ez a fajta beszédmód, hogyan fog erre válaszolni a román sajtó. Pedig csak színházról van szó...

Az előadások élő zenéjétől kezdve a felvetett, tipikusan erdélyi problémákon át (például a nők helyzete) egészen a Bányavirág alatt érzett pálinkaszag előidézéséig, fontos dolgokról beszéltünk az egyórás vita alatt. Czegő Csongor a harmadik, egyben záródarab felől érdeklődött, mire a rendező azt felelte: nehezebb szövegről van szó, egyelőre próbál kulcsot találni az előadáshoz, ami mentén elkezdhetik majd a munkát.

Én őszintén örvendek, hogy a két Bányát egyszerre láthattam. Még jobban csak annak örvendek, hogy a primér színházi élményt semmilyen kritika, élc vagy konfliktus ki nem törölheti. Mert úgy tűnik, hogy itt Erdélyben már régóta nemcsak a román–magyar problémáról van szó...

B.

Kapcsolódó linkek:

Kritika az előadásról (Bányavirág, Bányavakság)
Vásárhelyi színház, én így szeretlek
Képek a Bányavirágról
Képek a Bányavakságról
Részegítő színházi pillanatok (képek)

Gyergyó egyenlő Sipilovszkkal. Ráadásul a helyzet bulgakovi

Reggel, mikor vágtattam a szakmai beszélgetésre, dühöngtem, mert esik az eső, beázik a csizmám, bizonyos útszakaszokon – a szállás és színház között – nincs járda, ragad a sár, szürke a város, kopottak az emberek, és századszorra is feltettem magamnak a kérdést: hogy lehet itt élni? Nem mellékes, hogy a gyergyóiak Murlin Murlójának és az Aradi Kamaraszínház Gyerekességek című előadásának alkotóival való találkozásra igyekeztem. Ugyanis a Murlin Murlo egy olyan világot tár elénk, amelyben egy bizonyos idő után az emberek megfogalmazzák magukban: meddig lehet még ott és úgy létezni. De erről kicsit később.

Sajnos az aradiaktól sem Lung László Zsolt, a Gyerekességek fő- és egyetlen szereplője nem volt jelen, sem a rendező, Tapasztó Ernő. Nyilván nélkülük is létrejött a beszélgetés, csak ilyenkor hézagok maradnak az emberben, mert leginkább tőlük kérdeznénk. Kicsit csacsogásízűnek érzem, mikor kívülállóként próbáljuk megértetni a saját véleményünket az összegyűltekkel: hogy mit találtunk jónak, mit éreztünk soknak, mit kevésnek. Elhangzott, hogy az előadás végén túlzás volt annyi tárgyat bedobálni a játéktérbe, hogy nem volt elég erős a záró kép, de ideális esetben jó lenne meghallgatni a rendező és a színész elképzelését is, hogy hogyan zajlott a próbafolyamat, és miért nemcsak egy labdát dobtak be zárásként, hanem huszonöt másik játékot. Mivel a jelenlévők közül igen kevesen láttuk az előadást, és rövid idő alatt kimerült a mi tetszett, mi nem témakör, Fekete Réka, a Kamaraszínház produkciós és művészeti titkára vette át a szót, és adminisztrációs problémák fele terelte. Elmondta, az előadást 2010-ben mutatták be, nemrég újították fel, mert igény van rá. Játszották a szegedi Csillagbörtönben is, és biza nagyot nézett a vezetőség, amikor közölték velük, miféle tárgyakat tartalmaz a produkció (különböző méretű kések, roller, üst). Kiderült, az aradi színház egy befogadószínház, nincs stabil társulata, nincs hathetes próbafolyamatuk, mert csak nyáron tudnak próbákra időt szakítani az egyébként máshol is leszerződött színészek, ezért egy évadban maximum négy előadást tudnak bevállalni. Évek óta saját épületet szeretnének, de a városvezetőség nem tesz ennek érdekében semmit, pedig több helyről is érkezett visszajelzés a társulat felé, hogy ha lenne saját épületük, kapnának támogatást, és a város magyar lakossága részéről is igény lenne rá, mert az utóbbi két-három évben felpezsdült a kulturális élet.

Olyan öröm látni, hogy ilyen sarokba szorított helyzetben is van motiváltságuk és energiájuk dolgozni, pályázni, fesztiválra járni (még ha a fesztivál ilyen világvégén is van, mint Gyergyó)!

A figurások teljes létszámban megjelentek, de a rendezőjüket, Barabás Árpádot ők sem hozták magukkal. A színészek ugyan beszéltek arról, hogy bizonyos részeknél a rendező miért épp azt a megoldást választotta, de kiaknázatlanul maradt, ők hogyan építették fel a maguk Olgáját, Mihailját, Innáját, Alekszejét. Pedig konkrétan meg is kérdezték valamelyiküktől, de elterelődött arra a szó, hogy Árpi mit kért tőlük. A színészeken kívül minden résztvevőnek gondja volt az előadás végével, volt, akinek túlságosan szájbarágós volt a videofelvétel, mert megmutatja a kitárt világot a szűk mellett, ami amúgy is evidencia, hogy létezik; mások szerint színházi eszközt kellett volna választani a befejezésre. Két tábor alakult ki: az Árpi elképzelését védő színészeké és a „külsősöké”. És a két tábor elbeszélt egymás mellett, pedig lehetett volna közös nevezőt is találni, ahogy ez néhány mondat erejéig megtörtént, mikor Köllő Kata javaslatokat tett arra nézve, hogy egy-egy alakítás hiányosságát mivel lehetne pótolni, és közben kiemelte az erősségeket.

A beszélgetés lezárása igazán szép volt. Czegő Csongor kimondta: Sipilovszk egyenlő Gyergyóval. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és megköszöntem neki, hogy egyetért velem.

Kiselőadást is hallhattunk a tízperces cigiszünet után, Pál Attilától (a gyengébbek kedvéért Deszkától), a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának részéről. Menedzsmentről, arculatról, reklámfogásokról. Mindenekelőtt letisztázta Deszka, hogy a nemzeti színház megnevezés Vásárhelyen csupán adminisztrációs jelölés, szét kellene választani a Liviu Rebreanu Társulatot a Tompa Miklós Társulattól, le kellene mindent bontani külön-külön a két társulat munkájára, és nem kellene egy kalap alá venni őket. Ugyanis a multikulturális megnevezés alatt elvesznek olyan fontos információk, hogy hány bérletet ad el a magyar, és hányat a román társulat.

Ezután konkrétan arról beszélt, hogy a Tompa Miklós Társulat milyen arculati, adminisztrációs és menedzsmenti változásokon ment át az új vezetés keze alatt. Hogyan kezdték el a munkát, az együttműködéseket. Kiemelte, fontos, hogy a reklámmal kimenjenek az utcára, és olyan embereket is becsábítsanak nézőnek, akik eddig nem jártak színházba. 

(https://www.facebook.com/media/set/?set=a.516543845082637.1073741854.232775406792817&type=) 

Azzal mindenki egyetértett, hogy a nézőket és a színészeket dicsérni kell, mert a színház társadalmi esemény. Erről a témáról átsodródtunk az előadás-bemutatók körüli pompára és csillogásra, vagyis hogy melyik erdélyi színház mekkora hepajt enged meg magának egy bemutatója után (van, ahol ez zártkörű, van, ahol csokiszökőkúttal ünnepelhet mindenki, van, ahol szolid egykortynyi pezsgő dívik). Ezután nem volt más lehetőség: beszéltünk a színház és fenntartója közötti viszonyról, beláttuk, bulgakovi a helyzet. És elismertük, a biletmaster a király.

Csak azt nem értem, miért kellett elrontani ezt a beszélgetést a budapesti Vígszínház helyzetének taglalásával… Nekünk mi közünk ahhoz?

E.

Kapcsolódó linkek:

Kritika az előadásról (Murlin Murlo)

Kritika az előadásról (Gyerekességek)

Gyergyói színház, én így szeretlek

Aradi színház, én így szeretlek

Hétfő. 11.OO

Ma két produkcióról beszélgettek.

Elsőként a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat a ...nyílt sebe vagyok a szíven szúrt világnak… című Dsida Jenő pódium estélyről.

Már a beszélgetés elején felmerült a kérdés: miért neveznek egy Dsida-versekből készült összeállítást pódium estélynek? Ez a megnevezés régies, és közhelyessé tesz egy értékesebb munkát. 

Kisebb vita alakul ki a két generáció között arról, hogy mennyire működött ez a fajta koncepció. Az idősebbek egyértelműen hatásosnak és fontosnak tartották. Zsehránszky Istvánt például azért hatotta meg, mert embert látott a térben szobor helyett. Továbbá fontosnak tartja a költészet terjesztését ebben a formában is. Szerinte a fiatalok nagyon keveset olvasnak, és az előadóművészet részeként könnyebben is terjeszthető, ezért több ilyen költői estre lenne szükség. Erre néhány fiatal azonnali reakcióval rávágta: egyáltalán nem biztosak abban, hogy azok, akik nem olvasnak, bemennek egy pódium estélyre.

Kovács Bea látta, hogy egy idős úr elsírta magát mellette a nézőtéren, de őszintén bevallotta, hogy ő ebből nem tudott semmit átérezni. Nem azért, mert nem szereti a verseket, hisz magyar szakot is végez, de nem látta tétjét ennek az előadásnak.

Kötő József érvei közt volt, hogy Bogdán Zsolt interpretálása megpróbálja lebontani a beskatulyázásokat, így vezet vissza a gyökerekhez. Szépnek találta azt a megoldást, mely eredményeként olyan, mintha a költőt látná, akiben ott és akkor születik meg a gondolat, melyet ott és akkor ki is kell mondania. Úgy érzi, ez az igazi transzszilvanizmus. Ezáltal vált még láthatóbbá számára, hogy Dsidának kisebbségi, transzszilvanista magatartása volt, illetve Bogdán előadásában különösen azzá vált. Ezt színháztörténeti utalásos érvekkel is alátámasztotta. Biztos benne, hogy ha a mi kultúránkban örökséget keresünk, akkor ezt így kell csinálnunk.

A fiatalok erre Nyáry Krisztián munkáival példálóztak és sérelmezték, hogy Bogdán nem lépett ki a költő szerepéből. Élvezhetőbb lett volna, ha performatívabb munka születik. Varga Anikó is radikálisabban képzel el egy ilyen előadást, és nem szereti ezt a műfajt, de fontosnak tartotta leszögezni, hogy egy ízlésesen megkomponált előadás született.

Hegyi Réka az előadásnak köszönhetően kedvet kapott Dsida verseihez, és mostantól őt is olvasni fogja, annak ellenére, hogy eddig nem érezte így.

A beszélgetések moderátora, Köllő Katalin felteszi a kérdést Bogdán Zsoltnak, aki sajnos nem tudott jelen lenni, hogy tudta még intenzíven végigjátszani a Dsida estély után a Csíki Játékszín Képmutatók cselszövése előadásában Moliére szerepét. Ez számunkra örök rejtély marad...

Ezek után döbbenten hallgattam a moderátor szavait, aki azzal folytatja, hogy a Képmutatók cselszövése után Hegyi Rékával elkezdték összehasonlítani az előző este látott előadást Tompa Gábor kolozsvári előadásával. Természetes, hogy eszünkbe jut egy korábban látott előadás, főleg ha hatással volt ránk, de problémásnak bizonyul egy másik előadás felvezetésekor. A beszélgetés során mindketten többször vontak párhuzamot alakítások közt, a szerepek nehézségi faktorára utalva.

A Csíki Játékszín előadásáról elég intenzív beszélgetés alakult ki. Az előadás valóban több kérdést is felvetett, de az előző beszélgetések tapasztalatai alapján meggyőződésem, hogy ezek azért lettek őszintébbek és kegyetlenebbek, mert az előadásnak csupán két fiatal képviselője (Kupás Anna díszlettervező és Vass Csaba, aki a „Félszemű”-t játszotta) volt jelen.

Varga Anikó sokmindent szeretett, de hiányzott számára a rétegzettség, és hogy az előadás egy kicsit átbillent a történetmesélésbe. Pedig a nézőnek titkok kellenek. De ebben az előadásban nem volt mélysége például a titkok felfedésének. Továbbá Bogdán Zsolt váltásai sok lehetőséget rejtettek, de azok is kihasználatlanok maradtak.

Czegő Csongor az Othello Gyulaházán-t hozta fel példaként, melyet ugyan kommersz vígjátéknak tart, de mégis hiteles, ahogy adott pillanattól az előadás valóban félelmet kelt a nézőben. Kupás Anna mesélt a minimalista tér kialakulásának folyamatáról, Vass Csabát pedig szerepéről kérdezték.

Kolozsi Borsos Gábor szerint a társulat színészeinek elég hálátlan szerep jutott ebben az előadásban: mintha sok arctalan embernek kellene statisztálni Bogdán Zsolt mellett. Abban többen is egyetértettek, hogy Kiss Bora Armande szerepében nem volt szerepben, elveszett, nem volt partner. Kötő József egy még erősebb kijelentésre ragadtatta magát: Kiss Bora esetében a nem-jelenlét vele született tulajdonság.

Vitás helyzet alakult ki arról, hogy ez mikor és mennyiben rendezői, és mennyiben színészi felelősség. A beszélgetők azt érezték, hogy több gondolat, helyzet és szerep nem volt pontosítva. Kivételként beszéltek a király szerepéről (Veress Albert). De a szerepek működésképtelenségéért Kötő József a színészek felelősségét is hangsúlyozta: mintha nem gyúlt volna be a motorjuk; hisz nem mindig a rendezőnek kell rugdosnia a színészt. Például azt említette, hogy sok helyen csak külsőségekből építkeztek. Moirron (Papp Tibor) és Az igazságos varga (Fekete Bernadetta) alakítását is gyengének minősítették.

Hosszabban elmélkedtek a hatalom szerepéről, a kommunizmusról. Arról, hogy kik kit teremtenek, és hogyan működhet ez Bulgakov drámájában, illetve hogy rendezéskor lehet-e csak az emberi viszonyokra figyelni. Felvetődött a kérdés, hogy mit jelenthet a hatalmi rendszer egy rezsimek alatt nem élt fiatal embernek, egy fiatal rendezőnek.

Ez a beszélgetés hosszúra nyúlt, de nem csak azért, mert volt miről beszélni. Rövid összefoglalómból is látható, hogy a „mentorok”-nak sikerült az eddigieknél jobban elragadtatniuk magukat. A társulatok hiányában ezt felszabadultabban tették. Emberileg érthető, szakmailag nem. Persze tudom, hogy nehéz pártatlanul véleményt alkotni, hisz erdélyi színházi szakmánk kicsi és elég belterjes ahhoz, hogy mindenki mindenkivel egyszerre jóban és rosszban legyen.

Eddig minden szakmai beszélgetésen részt vettem, és mély hiányérzetem van. Őszintén szólva egyelőre nem érzem tétjét a délelőtti találkozásnak: az építő jellegű megjegyzések fehérholló-számban hangzanak el. Gyakorlati tanácsot egyet sem hallottam három nap alatt. De a társulatok egytől sok hónapig dolgoznak egy-egy produkción, és ha szeretnénk, hogy a jövőben jobb, másabb, szebb előadásokkal érkezzenek, akkor pontosabban kell artikulálnunk nem csak észrevételeinket, hanem elvárásainkat is, és jobban kell motiválnunk egyénileg és társulatilag is őket.

M.

Kapcsolódó linkek:

Kritika az előadásról (Képmutatók cselszövése)

Kritika az előadásról (…nyílt sebe vagyok a szíven szúrt világnak)

Csíki színház, én így szeretlek