Búcsúzó nap – Fesztiválnapló, 10. nap

“A búcsúzó nap fényébe' fekszünk
Védtelenül nincsen kiirtva
Belőlünk az érzés nincsen megírva
Nem érdekes, azért nincsen mer
Ami érdekes, meg van írva minden.”

(L. A.)

Egy percig sem bánom, hogy részt vettem ezen a fesztiválon. Tíz szép napom volt.

Gyakran írtak kollégáim arról, hogy mit is kellene jelentsen a kollokválás. A magam részéről megfogalmaztam, hogy ugyan kiértékeltük az előadásainkat, de valamiért a lényegi párbeszéd mégis elmaradt. Ez nem a beszélgetéseket vezetők hibája, hanem a közösségi elhallgatás problémakörébe tartozik. Olyan ez, mint amikor egy ember „elfele” megy az utcán: jelen is van, meg nincs is. Tart is valahová, de távolodik is. Mindannyian tudatában vagyunk életformánk közhelyeinek, de mégsem vállaljuk nyíltan akár romboló, akár építő gondolatainkat közhelyeink "fejlődése" érdekében.
 

A Kollokviumon írt első naplóm elején (a 3. napot írtam én) egy rémálmomról meséltem: azt kutattam, ki öldösi álmomban a színészeket. Bár előre láthattam volna, mégis meglepett: majd minden este a Figura Livingroomjában egyenként jöttek hozzám más-más társulatok színészei, azzal a bizonyos mondattal: „a közeljövőben elhagyom eddigi színházamat”. Tehetségesebbek és kevésbé foglalkoztatottak egyaránt voltak közöttük.

Fontos megjegyezni, hogy általában a bedarálás ellen lázadoztak, illetve a perspektíva nélküli gyártás ellen. Mégis mit jelenthet a bedarálás? Talán a beolvasztás egy formája. Ha a bedarálást lefordítom, számomra azt jelenti, hogy a 20-as, 30-as, esetleg 40-es korosztály attól fél, hogy úgy öregszenek meg, mint idősebb kollégáik, hogy olyan intézményekben kell dolgozniuk, melyekben nem érzik jól magukat, és ezek szerint nem is látnak reményt a változásra.

 

Az igazság az, hogy nagy részüknek még nem sikerült artikulálniuk, milyen irányba váltanának, illetve hogy tulajdonképpen mire vágynak. Rövid szakmai tapasztalatom azért azt mutatja, hogy kevés színész meri végül megtenni ezt a lépést (még olyanok sem, akiket máshol sokkal jobban értékelnének, anyagilag is). Még nem látom át igazán az okokat, de több helyen bűzlenek, és bizonyos dolgokban nem frissülnek a kőszínházak.

Kénytelen vagyok felhívásként megjegyezni: ezt a problémakört nem szabadna elintéznünk azzal, hogy ráütjük a közhelypecsétet, és elsuvasztjuk a többi használaton kívüli akta közé. Persze, az elégedetlenségek és problémanagyítások is mindig gyakoriak, főleg, ha még meg sem fizetjük/fizethetjük alkalmazottainkat. Ideális az lenne, ha a társulatok művészi szövetkezések lennének, melyekben egy színház egy ügy érdekében csoportosítani tud hasonló ízlésű művészeket. Utópia?

Egy másik, ezzel is összefüggő probléma, ami felmerült a beszélgetéseinkben, hogy a szakma egy része meg sem fogalmazta céljait, nagy része meg már elfelejtette. Mindenki számára közismert, hogy a kőszínházak működésüket a fenntartók változó igényeihez alakítják. Ez gyakran kimerül az évadonként megállapított, más-más mértékben növekvő vagy éppen csökkenő támogatásokhoz való igazodásban. Az intézmények nem rendelkeznek átfogó működési koncepcióval. Emellett fontos lenne újra megtalálnunk céljainkat, vagy ha elavultak, elfelejtettük őket, keressünk újakat. Majd határozottabban kell kommunikálnunk színházaink misszióját.

 

Nagyok az elvárásaink a kisvárosi színházakkal szemben, előszeretettel minősítjük munkájukat, de csak ritkán gondolunk bele eltérő lehetőségeikbe a nagy színházakhoz képest. A kisebb színházak többnyire anyagilag nem engedhetik meg maguknak, hogy nagy formátumú rendezőket hívjanak. Ugyanez vonatkozik a színészi bérezésekre is: többségük fizetése a rezsit is alig fedezi (a fene tudja, hogy megörültek vagy simán csak őrültek, hogy így is a pályán maradnak). A tehetségeseket megtalálják, nagyobb bérrel és sikeresebb munkával kecsegtetve elcsábítják a nagyobb hírnévvel és infrastruktúrával rendelkező színházak (természetesen akadnak olyanok is, akik a csábítás ellenére ragaszkodnak kis közösségükhöz). A kis színházak kevesebb színészt tudnak foglalkoztatni, továbbá ilyen kevés pénzért egy részük nem tud idős színészt szerződtetni, ez pedig nagyban determinálja szövegválasztási lehetőségeiket. Előadásaikba a „nagyokhoz” hasonlóan időt és energiát fektetnek. Repertoárszínházi munkájuk szakadatlan, csak kevesebbet hallunk róluk. Előadásaikat nem nagyon tudják utaztatni: a társulat és a díszletek szállítása is hatalmas összegekbe kerül, a többnapos járműbérlésről nem is beszélve, főleg, ha egymástól távol lévő városokról beszélünk. 

Fesztiválon szereplő előadásaikon kívül még számos egyéni és társulati megmozdulásukat láthatnák nagyobb városok lakói, ha állami, nemzeti színházi berkekben (és nem csak!) gyakrabban karolnák fel őket, és biztosítanának (néha) legalább csak teret előadásaiknak. Erdélyi színházaink is egyre sikerorientáltabbak, mely önmagában nagyon hasznos, de emberközi kapcsolatainkra nézve gyakran káros hatással bír. Önzővé váltunk, és valamiért csak a maratonról álmodozunk. Mindenről van véleményünk, ha ízlésünk kérdéses is. Szapuljuk egymást, de kevésbé nyújtunk segítő jobbot. Ezen talán némileg változtathatnánk. Kevesebbek biztosan nem leszünk tőle.

Természetesen az előbbiekben felsorolt okok és érvek semmiképpen nem lehetnek kifogások az előadások minőségére. Ebben mindannyian egyetértettünk.

Szeretem a Kollokviumot. Ez azon ritka színházi fesztiválok egyike, mely igen kellemes, baráti légkört biztosít. Néhány napja mégis nemhivatalosan arról vitáztunk fesztiváljáró barátaimmal, hogy szükséges-e az összes létező erdélyi fesztivál, illetve ha választanunk kellene, melyeket találnánk létjogosultabbnak. Abban egyetértettünk, hogy a Kollokviumnak vissza kellene találnia nevéhez és eredeti céljához. Ez nemcsak szervezés kérdése, hanem a résztvevői hozzáállásé is. Meg kell tanulnunk a nyitott párbeszédet. Meg kell tanulnunk pontosabban artikulálni problémáinkat, ahogy azt is, hogyan merjünk inkább önreflexíven, mint érzékenyen élni.

Sokat gondolok mindannyiotokra!

"De most posztmodernül
Rávakuzunk a napra
Nem ideges megy át
Hidrogénből héliumba
Nem mondja, hogy ennyi
Le kéne nekem menni (a hülye napja)
Csak szó nélkül lemegy.”

(L. A.)

M.

The Familiar and the Unfamiliar – Festival Diary, Day 9.

"You will go to a theatre festival to meet some of your classmates", my teacher explained on my first visit to the University in Targu Mures, "It is in Gyergyó".

"Can you please spell that for me?"

***

The unknown and I have an odd relationship. Although at times I can appear to be very neurotic in my decision making, I too can be spontaneous. I like new things. I like going on adventures. With that being said, there was still a twinge of nervousness as we approached the theatre. What exactly am I doing here?

Like a good friend, the familiarity that comes along with being in a theatre is pretty magical. It feels like the right place to be, even if you have nothing to do. Whether it is being an audience member or sitting in the bar, there is an energy, an air of creativity and excitement. No matter where in the world I am, being in a theatre always feels like home.

***

The theatre festival has been a great experience. Over the past few days I have been impressed with the selection of plays. The mixture of languages and styles and to an extent subject matter. I have found there is something very exciting about watching performances in a language you do not understand. The words act as part of the soundtrack and your mind can concentrate on other details. I have also been surprised by the generosity I have experienced – everything from the little old hotel woman making us a late night cup of tea to take the chill off, to the restaurant providing me with meat free meals has all been greatly appreciated.

***

Today began a bit earlier than others as I wanted to finish off my review of last night's play. It was a struggle, but I rolled myself out of bed, hit the street, and snuck into the theatre while the cleaners swept the lobby.

Another vegetarian creation awaited me at breakfast. The tea warmed me up and cleared my head and I was ready to head back to the theatre to listen to a talk with actors from last night's show. Once again it was in Hungarian so I have no idea what was said, but it seemed like people were enjoying themselves.

Myself and Orsi, my friend, roommate and Hungarian translator, spent a few hours in the theatre bar. She did some interviews and I wasted time answering some long awaiting emails and fretting about my dissertation. After she had finished we went for lunch, and then walked to the train station to get our tickets. The sun finally decided to show up for the festival and so the walk was quite pleasant.

It seems as though everyone is getting ill or already has been. A tickle in my throat has started and my eyes are looking glassy. As Orsi was going home this afternoon I decided to take a nap to try and fend off the dreaded lurgy before it hits me full force.

I awoke and retreated to the theatre. There was a bit of time before this evening's production, so I had a quick Skype conversation with my mom in Canada. Then it was show time once again, and I took my seat and settled in ready for another theatrical experience.

***

For me, visiting Gyergyó is just a taste of what I will experience during my time in Romania. Tomorrow I will make my way back to the city. Thankful for the opportunity to have visited the festival. Who knows, maybe I will be back some day to put on an English language play!

J.

Belső történések – Fesztiválnapló, 8. nap

Bevallom, szeretem a drámát. A drámázást. Szeretem a konfliktust, a feszültséget, a becsapott ajtókat, a földhöz vágott kávéscsészéket. Egyik volt tanárom azt mondta, hogy aki az életben sokat színészkedik, annak nem marad semmi a színpadra. Még szerencse, hogy nem színésznek tanulok.

Egy hete vagyunk Gyergyóban (TGI Friday!) és bizony a hideg szél egy adag forróvérűséget is hozott magával. Ma reggel például egy heves (szakmai) vita közepén toppantam be a Livingbe, és máris bántam, hogy nem tudok németül, mert nem értettem a temesváriak előadását. Egy másik tanárom mondta, hogy amikor nem ismerjük a színpadon hangzó nyelvet, próbáljuk meg csak átadni magunkat a produkciónak, és az igazán lényeges dolgokat így is érezni fogjuk. Jó hely ez a Gyergyó: nem igazán van idő gondolkozni, és mégis ilyen dolgok jutnak az eszembe.

A Várótermesek Bánk bánjáról én írtam ma kritikát, ezért is nem akartam nagyon beleszólni a délelőtti beszélgetésbe. De valószínűleg az is közrejátszott hallgatásomban, hogy már alig-alig tudok beszélni. Meghűltem. Ha ez a négy évvel ezelőtti kollokvium lenne, biztosan csatlakozhatnék az elhíresült Dagadt Mandulákhoz. Bár nincsenek is manduláim. A Csaby–Norby–Zency trióról amúgy Andi kritika-könyvének bemutatása kapcsán került szó. Mi kritika még? Láng Zsolt úgy értette, hogy a könyv a színházról való beszédmód lehetséges válfajait próbálja körbejárni, de Andi, legalábbis azt mondta, a tulajdonképpeni kritika határainak feszegetését tűzte ki céljául. Szóljon az bármiről. A kritika, mármint, nem a feszegetés.

Nehezemre esik jókedvűnek lenni, mert szinte egész nap hallgatnom kell a torokfájás miatt. Beszélni szeretnék, be- és hozzászólni, kommentálni, de a test nem engedelmeskedik, nem tudom időben és kellő dinamikával elmondani mindazt, amit gondolok, pedig, mint már említettem, most minden apró részlethez fokozott figyelemmel fordulok. Na, nem baj, nyugtatom magam, legalább nem zavarom azokat, akiknek esetleg több dolguk van. Csendben kontemplálok.

Eszembe jutnak gyerek- és tinédzserkorom előadásai. Már ha voltak. Nem volt sok. Pár év meg teljesen kimaradt. A szebeni előadás közben megfogalmazódik bennem, hogy milyen jót tenne a kicsiknek, ha már zsenge korban találkoznának a széppel. A Vándorszínház előadását lekésem, a Múzeumig szaladni pedig, ebben az időben és állapotban, nem tudok. Szerettem volna látni őket. Meghatódom a gondolattól, hogy egy csapat ember faluról falura viszi a saját munkát. Irigylem is őket, mert olyan érdeklődést és hálát tapasztalhatnak, amik miatt valóban értelmet nyerhet az alkotás. Elszégyellem magam, mert mi telefonozunk és sugdolózunk az unalmasabb előadások alatt, miközben mások, gyerekek, fiatalok, felnőttek és öregek talán egy évben egyszer látnak színházat, hallanak magyar szót.

Szeretném levakarni magamról a rám rakódott cinizmust.

Szeretnék megint rácsodálkozni valamire.

Szeretnék egy kicsit patetikus lenni.

De hisz már most az vagyok.

B.

Írhatok naplót, jupiii! – Fesztiválnapló, 7. nap

Rájöttem, hogy minden igazán jó nap rosszul kezdődik. Reggel kóborkutya-vonyításra ébredtem. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a kutyákat, vagy magamat sajnáljam-e jobban. Végül Mártát sajnáltam meg, mert olyan ijedt hanggal kérdezte: te ezt hallod?

Hallottam. Sőt. Csak mivel egész éjjel (na jó, ez túlzás, ugyanis hajnalban feküdtem le) disznókkal álmodtam (a Rokonok című előadás mély nyomot hagyott bennem), nem tudtam eldönteni, hogy disznóvágáson vagyok-e épp, ahol a kutyák búcsúdalt énekelnek, és Márta a böllér, vagy Gyergyóban ilyen egy átlagos reggel. Hát, ilyen.

Ma sem értem el reggelizni, de képzeletben továbbszőttem a disznóvágást, és jóllaktam perzselt disznófüllel.

Szerintem a szakmai beszélgetések állandó résztvevői azt hiszik rólam, hogy egy debil leányka vagyok. Késve érkezem, nem ülök oda a „kerekasztalhoz”, általában kiejtek valamit a kezemből, ami jó nagyot csattan, mindenki rám néz, én zavarba jövök, és mosolygok, mint a birsalma. Amikor pedig megkérdik, hogy valakinek van-e még hozzászólása, lehajtom a fejem. De értsék meg, nem érett még oda a bátorságom, hogy felszólaljak. Ha majd készen állok a véleményvállalásra, felnyújtom a kezem.

Szerintem a Rubin főszakácsa állandó jelleggel disznókkal álmodik. Disznókkal és pityókafölddel. Ennek többnyire mi esszük meg a levét. Meg a húst. Meg a pityókát.

Ha már a disznónál tartok, tetszett a várótermes Bánk bán Ottójának fülcsije. Jó volt beülni a Salamon Ernő padjaiba, úgy nosztalgiáztunk Rékával, Tamással és Beával, mintha a tízéves érettségi találkozóra gyűltünk volna össze. Mindenre rácsodálkoztunk: né, iskolapad; né, román címer a tábla fölött; jaj, milyen rég hallottam azt a szót, hogy becsengettek! Már csak az hiányzott, hogy firkáljunk a padra. Megtettük volna, de egyikünknél sem volt pix.

A délutánok felháborítóan rövidek. Ezt Andi többször nyomatékosítja.

Szégyen, nem szégyen, fesztiválidőszakban néha a következő kérdésekkel ül be a teatrológus előadást nézni: ennek mi a címe?, ki rendezte?, milyen hosszú?, van-e egy kevés csokid? De megnyugtatok mindenkit, ha elkezdődik az előadás, figyelünk, résen vagyunk, sasolunk. Ma duplán figyeltem a temesvári németekre, sőt, egy idő után triplán. Néztem a játékukat, olvastam a feliratot, aztán az első díszletelem eldőlése után azon stresszeltem, vajon mi esik szét vagy borul fel még. Mit mondjak, adtak izgulnivalót rendesen. A préselt lemezre festett erdőrészlet mindkét darabja kidőlt. Hiába, na, Gyergyóban nem áll meg az erdő a lábán.

A szentgyörgyi mozgásszínházhoz én túl kevés vagyok. Szeretem a színházat, szeretem a mozgást. Meg szeretném érteni őket.

Vacsora után a megszokottól eltérő program következett. Nem a szerkesztőségbe igyekeztünk írni, hanem a Livingbe inni, iszogatni, bulizni, bulizgatni. A német tagozat irányt mutatott a rongyrázásban, és a rongy nélküli rázásban is. Ellazulva és nyugisan figyeltem őket, nem féltem, hogy eldől valami a közelükben. Annyira jókedvűek voltak, és annyira érdekesen táncoltak. A szívembe zártam őket (Tamás is, láttam rajta).

Frappáns véget akartam, de reggel hat van. Mindjárt kezdődik a kutyakomédia.

E.

Utóirat: örülök, hogy Andi megérintette a Living plafonját. 

A karórám és én – Fesztiválnapló, 6. nap

03:25 – Hajnali fél négy van lassan, vagyis a legalkalmasabb időpont arra, hogy az ember az elmúlt napról fesztiválnaplót írjon. Persze jó volt Sz. Rékával beszélgetni egyet. (Kicsit belecsúsztunk a korán reggelbe, vagy késő éjszakába. Kinek mi.) Nemrég tipegett el lefeküdni, s mikor azt mondom, tipegett, a gyergyói turkálóban vásárolt két sünös mamuszára gondolok. (A sünös lábbeliknek külön-külön is van négy kicsi lábuk, s ha ehhez hozzáadjuk még a Réka kettőjét, az mindjárt tízet ad. Réka, azt hiszem, tudja a titkot: egy teatrológusnak több lábon kell állnia, hogy egyáltalán képes legyen megállni valahogy.) Jó hírem van: laza két óra alatt sikerült megváltanunk a világ színházi részét, továbbá megoldva az egyetemi oktatás minden problémája, és kitárgyalva a kis, erdélyi fesztivál-préri is. Nyugodtan aludhatunk. Jó éjszakát!

22:30 – Krumpli, tehát vacsora. Vacsora, tehát hús. Hús, tehát krumpli. Így köszönt ránk Gyergyó szívében, a Rubinban, napjaink kulináris uroborosza.

19:00 – A szatmári színház előadásaira mindig érdeklődve ülök be, s noha a Rokonok alatt a mögöttünk lévő sorban egy kislány feltűnően ásítozik, én egy ideig tartom magam, és figyelem a színészeket. „Te, ezek jó színészek!” – mondanám a mellettem ülőnek, ha nem lenne bunkóság sugdolózni előadás alatt. Így csak annyit kérdezek: „Te, mennyit tart ez a Rokonok?” Választ nem kapok. (Mások is tudják, micsoda bunkóság sugdolózni előadások alatt.) Szóval figyelem a színészeket, vizsgálom a különös, ámde korhű jelmezeket, meg-meg csap Móricz szele, s mikor nem ezekre gondolok, a rokonok jutnak eszembe, az én saját, külön bejáratú rokonaim. Vajon mit csinálnak otthon? Talán ők is pont most aludtak el? Arrafelé hideg van-e? Ezekre gondolok. Meg arra még, hogy ezek a szatmári színészek jó sokan eljöttek. Volt mit utazzanak, váradiként átérzem helyzetük, s mégsem tűnik úgy, hogy fáradtak lennének. Ez nagy szerencse, gondolkodom továbbra is, hiszen az előadás hosszú, s hiába a beékelt szünet, mégiscsak fárasztó lehet Móriczot játszani Babarczy László rendezésében.

17:23 – Döbbenet. Csak most tudatosul bennem, hogy ma mindössze egy előadást látunk. Pedig lélekben rákészültem egy öt vagy hatórai etapra. Ilyen ez a fesztivál-lét: az ember egyszerűen elkezdi kívánni a pörgést, a kezdések előtti csenddel vegyes várakozást. S hogy ebből ma csak egy jut osztályrészül? Nem baj. Ma pihenünk kicsit. Ma hamar megírom a fesztiválnaplót és irány az ágy.

14:34 – Megfigyelte már valaki, milyen csend van a Livingben a szakmai beszélgetések után? Amolyan szakmai csend. Kiürül mindannyiunk közös nevezője, ez a szerethető közösségi tér, és ezek azok a pillanatok, amikor az asztalokon még minden rendezett, a hamutartók üresek, s valamiért suttogunk. De miért? Talán igaza volt az Állami Zsidó Színház művésznőjének, és a színház valóban egy templom? Talán... Mindenesetre mi suttogunk. (Van ebben valami mélyen színházi, mi több, valami mélyen színház-szakmai: büfék félhomályában összesúgni. Brrr.)

11:20 –  Útban a színház felé egy 1936-ban készült film kockái pörögnek a fejemben. Dévényi László a tanári kar előtt áll, és – Nyilas Misit alakítva – e szavakat mondja: „És én az hittem, hogy a felnőttek jobbak, mint a gyerekek, mert a gyerek még kicsi és nem tudja, hogy mit kell tenni, de a felnőtt már tudja, és én úgy vágytam a felnőttek közé, mint a Mennyországba. Igazgató Úr, én nagyon csalódtam a felnőttekben, mert a felnőttek nagyon rosszak, kegyetlenek, és csak a látszat után ítélnek.” Igen, Misike. A felnőttek már csak ilyenek. De nem rosszak, csak fáradtak és idegesek. Elfáradtak a sok harcban. De nem rosszak ők, Misike, nem, dehogy. Csak harcolnak. Ki ellen? Mióta? Miért? Meddig? Nem tudom, Misike. S ne gondolkozz ezen, légy inkább jó és szorgalmas debreceni kisdiák!

10:36 – A reggel csak akkor reggel, ha az ember átfutja a sajtót és a közösségi médiát. Képbe kell kerülni. Semmi sem lehet fontosabb, mint átrágni magad az igazán lényeges híreken.

T.

Október elsején hullott a hó – Fesztiválnapló, 5. nap

Kedves Bea! A kedd nem a Tamásé. Az enyém. És tedd csak el a napszemüveged jövőre, mert már ősz sincs. Tél van. Ma reggel 9,30-kor, útban a Rubin hotel felé jól megáztam. Eleinte csorgott az eső, aztán havas eső lett belőle, majd hó, végül ismét eső. Egész nap zenél.  A két napja mosásra váró, habbal életben tartott hajam összeragasztja. Mert aludni most fontosabb. A plusz 15 perc szundit ébresztő után most kellemesebb ágyban tölteni. Nincs energiám külsőségekre. Össze kell valahogy kaparnom az éjszakánkénti 7 óra alvást, mert másképp nehezen koncentrálok, nem vagyok képes az idővel bánni. Tegnap éjszaka összejött a 6 óra 50 perc alvás. Egész nap jó volt a kedvem. 

Úgy néz ki, belejövök ebbe a fotóválogatósdiba is. Első nap elvállaltam, hogy írás mellett az előadásokról és a mellékrendezvényekről készült fotókat válogatom blogra, nyomtatott felületre, mindenhová, ahol a közönség láthatja és értékelheti őket. Jakab Lóri fotósunknak szuper észrevételei vannak a színházról, színészek reakcióiról, arcokról. Külső szem azt gondolja (beleértve engem is), hogy a legkönnyebb munka egy képet a szövegbe illeszteni, hangulatkeltő eszközként használni, csupán mert jól néz ki, vonzóbbá teszi az írást. Ez nem épp így van. Bizony sok időt igényel a többszáz helyzetkép közül az igazit kiválasztani, olyat, ami hozzátesz a szöveghez, nem csak dekorál, hanem egyenértékűvé válik az épp leírt gondolattal. Ma például, amikor a Bányavirág előadást néztem, folyamatosan Lórit lestem, hogy vajon most fotózza-e épp azt a helyzetet, amelyiket szívesen kitenném reprezentatív fotóként a blogra.  Úgy néz ki, belerázódom.  Persze a hatalmas technikai tudásomnak köszönhetően ma reggel Gábor legfrissebb fotóit egy gombnyomással letöröltem a gépről. Már el is képzeltem a Zsandigábor általi felnyársaltatásomat, leizzadtam, de be kellett vallanom, mi történt. Az összes mai szakmai beszélgetésről készült fotót letöröltem. Aztán Gábor meglepett, ő már elmentette a saját gépére. Megúsztam.  Így élünk, éldegélünk itt mi a szerkesztőségben.

Most egy óra hét perc van, átbillentünk a hatodik napba, mondhatjuk, a fesztiválnak több mint fele lejárt. Ez a nap igazán csúcspont volt. A marosvásárhelyiek napja. Nem emlékszem rövid színházas múltamból olyan hálás közönségre, mint amilyent ma este a Bányavirág és Bányavakság előadásokon tapasztaltam. De azon gondolkodtam, hogy vajon a gátlástalanul áradó poénok és groteszk jelenetek milyen mértékben jelentettek kabarét számukra, és milyen mértékben fedeztek fel bennük ún. drámai pillanatokat. Kicsit bánom, hogy senkit sem kérdeztem meg a közönségből. Mert sajnos a szakmai beszélgetésen nem adódik erre lehetőség. Nincs rá nézői igény. 

R.

Hogyan lett mégis ősz Gyergyóban – Fesztiválnapló, 4. nap

Ma hiába tettem fel a napszemüveget – nem sütött ki a nap.

Negyedik napja vagyunk Gyergyóban, és én lelkesen hangoztatom: nincs is itt hideg! Erre ma szürke minden és ráadásul esik az eső is. Könyörtelenül hétfő van, és egész nap az lesz.

Tizenegykor ülünk be a Livingre a szakmaira, ma a Dsida-estről és a csíkiak Bulgakov-előadásáról lesz szó. Ez utóbbiról kritikát írtam tegnap, kicsit ki akarom húzni magam a beszélgetésből, inkább figyelnék, hasonlítgatnék: mit láttam én, mit láttak ők. A pódiumestély kapcsán azonban előbújik belőlem a kisördög, és felvállalom a fekete bárány szerepét – vitázni kell. Szeretném, ha olyan fórum jönne létre, ahol ki lehet mondani dolgokat. Ahol ki kell mondani mindazt, amivel nem értünk egyet. Fejlődést szeretnék, felzárkózást. Nem másokhoz: magunkhoz képest.

Ebéd körül ismét eszembe jut, hogy hétfő van, ugyanis az eddig szerkesztőségből új helyre költözünk. Ez azt jelenti, hogy a művelődési központban elkezdődött a hét, nincs mindenkinek fesztivál. Meg akarom őrizni magamban a kolli-időszámítást: nem akarom tudni, hogy milyen nap van. Nem akarok rutint. Erre most nagyon rá kell gyúrni: minden nap más, de mégis ugyanolyan, és meg kell tartani magunkban a kíváncsiságot. Ez most azt is jelenti, hogy a Foursquare-en (https://foursquare.com) akkor minden alkalommal be fogok jelentkezni a következő helyekre: Rubin, Living és Figura. Bár már „polgármester” vagyok mindháromban.

A blogot írni-szerkeszteni full-time feladat (Andi rögtön lecsap ránk, ha egy óvatlan pillanatban átadjuk magunkat az édes semmittevésnek). Én a #diszlájkok rovat szövegeit gyűjtöm. Skizoid állapot. Egyrészt eleve bennem van a kritikusi magatartás, másrészt az utóbbi időben igyekszem mindenben a legjobbat keresni (yeah right, ezt még én sem hiszem el). Egyszerre revelatív és elszomorító a színészek, rendezők, dramaturgok, kritikusok, azaz színházi emberek negatív tapasztalatait olvasni. Ugyanakkor azt érzem: nagyon keveset tudok én még minderről. A rovat fontossága számomra megkérdőjelezhetetlen: végre olyan dolgokról beszélünk, névtelenül, ám őszintén, amelyek valós, de – bízom benne – kiküszöbölhető problémák. S ha valamelyikük nem is oldható meg, a róla való párbeszéd létezése már félsiker.

Mindeközben állandóan egy kellemes bizsergést érzek: egyre inkább meg akarom fogalmazni, hogy mi érdekel a színházban és mitől lesz az jó. Eddig nem jutottam sokra, de pörög az agyam. Annyit már biztosan tudok, hogy katarzis nélkül nem éri meg nekem. Nem igazán. Szeretnék meghatódni. Szeretném, ha a szereplők helyett én sírhatnék. Hagyják azt rám. Helyettük szeretnék ordítani, némán, magamban felháborodni. Szeretem, ha valami finoman kidolgozott, rafinált. Ha nem az első, felszínes olvasatot kell látnom. Nem félünk a mélységektől.

Délután a gyergyóiakat nézzük, este pedig Lung László Zsolt egyénijét. Előadás után Tamással arról beszélgetünk, hogy meg lehet-e ölni egy kecskét színpadon. Erről akar drámát írni. Emőke lesz a dramaturg. Majd én írok róla kritikát. A szerkesztőségben ér az éjfél, a kedd pedig már valaki másé. Talán Tamásé?

B.

Egy rövid nap – Fesztiválnapló, 3. nap

Szép napsütéssel indult a mai reggel. Ráadásul újabb szerencsébe léptem a Pompierilor utcában. Pedig éjszaka rémálmom volt. Egy visszatérő.

Ez a sorozat rendezőszakos éveimben kezdődött. Azt álmodtam, hogy egy nagy színházi fesztiválon vagyok, melyen szakmánk sok híres-jeles képviselője is részt vesz. Csupán egy hatalmas épület van, tele termekkel és hotelszobákkal. A hangulat kiváló. A nagystílű szakmai megjegyzések csak úgy röpködnek. Minden helységben kellemes színházszag uralkodik.

Viszont reggelente mindig sikításra ébredünk, és kiderül, hogy megöltek legalább egy, néha több színészt. Szenvedéllyel kutatom, kik a tettesek. Most már úgy tűnik, többen is lehetnek. Szóba elegyedem a neves öreg mesterekkel, akik minden álmomban csak mosolyognak. Mondom, mosolyognak! Pedig ez gyilkosság! – üvöltöm. Erre csak a vállukat vonogatják, és annyit mondanak, ne legyek naiv, ez természetes. De én álmomban nem tudok többé aludni. Figyelek. Keresem a tetteseket.

Hosszú ideje nem álmodtam erről, az éjszaka mégis visszatért. Talán Maia alakítása hozta fel ezt újra bennem, talán másé. Talán egy rendező munkája. Ki tudja? Ezen gondolkodtam.

A reggeli hidegtál volt és forró tea. A gyergyóiaknak vagy keserű az életük, vagy csak nagyon szeretnek bennünket: a szám majd összeragad az édes teától.

Hölgyeim! Ha csak nem ez vágyaik netovábbja, senki ne menjen egyedül reggelizni, mert a reggeli kávéjukat fogyasztó helyi férfiak folyamatos stírölésétől még torkukon akad a falat. Velem majdnem megesett. De legalább biztosak lehetünk, hogy több szempontból is örülnek a fesztiválnak. Néha megunták monoton rágásom szilárd figyelését, olyankor dzsipekről beszéltek, és élő állatok „gigájának” technikás elmetszésére oktatták egymást. Gyergyó, én ezt is szeretem a székely férfiakban!

Úgy értettem, 11-től kezdődik a szakmai beszélgetés. Le is maradtam róla.

Délben pang a Living. Az egyik félreeső sarokban ifjú kritikusaink tovább vitáznak a tegnapi előadásokról. Úgy tűnik, sokminden bennük maradt. Bennem is. A mi hibánk, ez nem kérdés.

Megtudtam, hogy a tegnap esti zsidó színház előadásának folyamatos előtapsolója nem egy lelkes műkedvelő, hanem maga a rendező volt. Ritkán lepődöm meg rendezőkön. Ő meglepett.

Estefele a versek elmondhatóságán gondolkodtam. Szeretem a jó verseket: olvasni és felolvasni, behunyt szemmel hallgatni.

Különös érzés fog el, így éjfél körül: mintha hirtelen megöregedtem és szentimentálissá váltam volna. Azon töprengek, hogy a körülöttem repkedő kritikai megjegyzések ellenére miért csak a jóra akarok emlékezni az előadásokból?! Annak ellenére, hogy egyetemi éveim alatt pontos és gyakran kegyetlen meglátásaim voltak?! Azt hiszem, a gyakorlati munka alázatosabbá tett. De nem megalkuvóvá.

Ez egy rövid nap volt.

M.

Hogyan lett nyár Gyergyóban – Fesztiválnapló, 2. nap

Én nem úgy indultam ide, hogy jó lesz. Általában egészséges gyomorideggel indulok a fesztiválok felé, kicsit elképzelem, hogy milyen lesz, kicsit kíváncsi vagyok. Most ezek nélkül ültem vonatra. Elhidegülve a hideg Gyergyó felé. Pedig a figurások erre nem szolgáltak rá. Sőt.

Ürességgel érkeztem, de most úgy, hogy nem vártam, nem is akartam, hogy ez a fesztivál, vagy bármelyik előadás ezt kitöltse bennem. Pedig Györgyi is megölelt, mikor megérkeztem. Jelzem, ez az egyetlen fesztiválhely, ahol megölelnek, mikor megérkezem.

Nem akartam, hogy hassanak rám, nem is akartam örülni, csalódni, vergődni a kettő között, úgy gondoltam, hogy nekem most erre nincs szükségem. Csak azt vártam volna, ha jelentéktelenül eltelik bennem ez a tíz nap. Aztán Derzsi Dezső a Tandem csoport bemutatása közben egyszer csak meséli, hogy mivel hívta fel Porogi Dorkát. És azt mondja, életszínházat akarok. A pimasz. És látom, hogy Kónya-Ütő Bencével úgy számolnak be az egész projektről, hogy közben csillog a szemük. Izgatottak, és kíváncsiak, mint pár órával ezelőtt a kisiskolás gyerekek, amikor ültek a Marcipán cukrászdában, és várták a Rajzolj színházat pályázat díjkiosztóját. Először ott, a Marcipánban melegedtem fel egy kicsit a gyerekek örömétől. Bár ezt hajlamos lettem volna a sütemények illatára fogni. Nem számítottam arra, hogy több mint háromszáz gyerek küld majd rajzot a pályázatra, több mint háromszáz gyerek gondol valamit a színházról. Mikor meghallottam, kicsit el is szégyelltem magam a rideg hozzáállásom miatt.

Most már bánom, hogy az ölelést nem tudtam igazán viszonozni. Ne haragudj, Györgyi.

Végül nem is a Tandem csoport műhelybemutatója tört meg, bár az is vagány. Nézzetek utána! Hanem ez a két ember volt olyan szemtelen, hogy nyitottan beszéltek. Megosztották velünk nemcsak az örömeiket, hanem azt is (végre valaki), hogy mi nem sikerült. Fontos, hogy megosztották. Nem tehetek róla. Kíváncsi lettem.

Szóval úgy tűnik, csalódni fogok. Kellemeset. 

R.

Ha elindul a vonat – Fesztiválnapló, 1. nap

S mert a kollokvium beszélgetést jelent, így meg is beszélem magammal a Nagyvárad–Gyergyószentmiklós vonatúton, hogy mire jó egy színházfesztivál, s ami ennél is fontosabb, miért látogatok el magam is ilyen eseményekre?

*

Alig hagyjuk el Élesdet, máris eszembe jut, hogy egy fesztivál elsősorban az előadásokról szó, Réven azonban már arra gondolok, hogy a tíz napos együttlétnek mégis több értelmének kell lennie, mint néhány nézőtéren eltöltött óra. Csucsa magával hozza a szakmai beszélgetések iránti lelkesedésemet, a színháztudományokkal szembeni elfogultságomat, de amint elrobog vonatom az egykori Ady-ház mellett (váradiként mi másra lenne érzékeny a halandó), egyből az esti beszélgetések válnak vonzóvá. Bánffyhunyad jól ismert, díszes palotái a színházi szakma egymásratalálását, közös (és igencsak népes) családunk találkozását idézik fel bennem. A sztánai állomáson beköszön a szűkebb értelemben vett kollégákkal (vagyis teatrológusokkal) való találkozás öröme, a szerkesztőség mint alternatív Varjúvár képe, de hogy Kolozsvár után mit tartogatott még számomra az út, titok marad: elaludtam ugyanis.

*

Jó abban a tudatban élni, hogy mi, vagyis a blogszerkesztők, hoztuk el a napfényt Gyergyóba, hiszen hajnalban érkeztünk, alig virradt még, s ezért elnéztük a panziós néni szolid szétszórtságát, kissé zavart, nagymamás báját is. A szentgyörgyiek még alszanak – mondja ő, a néni – de tizenegytől már próbálnak, aminek láthatóan örül, hiszen nem kell órákig reggeliztetni a csapatot, és mi is jobbkedvre derülünk, mert minden jel arra mutat, hogy este Bánk bán (Bocsárdi László közbenjárásával) megmenti a hazát.

*

A délután lassan telik, így van időnk aggódni a meg nem érkezett munkatársakért, akik elveszve a tömegközlekedés útvesztőiben, ekkor még csak távolról követik az eseményeket. Aztán lassan minden pezsegni kezd, erről árulkodik az a félreértelmezhetetlen jel is, hogy egyre többen vannak a büfében. (Itt ezt egyébként YourLivingRoom-nak hívják, s milyen szimpatikus – gondolom –, hogy egy színház annyira szereti ezt a zugot, hogy külön nevet ad neki. Szabad perceinkben játszunk el a gondolattal: a különböző erdélyi színházak büféi milyen nevet érdemelnének?) Egyre több a szakmabeli, majd váratlanul ránk köszön a pillanat, amikor el lehet foglalni a helyeket, átadhatjuk magunkat az első előadásnak.

*

Jelenleg 0 óra 46 perc van, néhányan még a ma esti előadásról beszélnek, mások a blogot pofozgatják, megint mások a sZempölre zúznak. És megint más, azaz egy, naplót ír, pedig tudja: nem lehet szavakba önteni egy fesztivál első napjának kérdéseit, kételyeit, s a benne rejlő reményeket. Így abba is hagyja.

T.